Agymenés 541.

A nyelv, mint színpad – avagy az emigráns próféta önarcképe

 

Van az a típus, tudod, az örök száműzött, aki már évek óta nem él Magyarországon, de minden interjúban gondosan elmondja, mit gondol Magyarországról.

 

És nem akármit: mély, filozofikus, fájdalmas mondatokat — mert az egyszerű „nem szeretem” nem elég elegáns.

 

Kell mögé egy adag metafizika, némi sötétség, és egy kis kétségbeesés.

A Nyugat imádja az ilyet.

 

Az „elátkozott magyar géniusz”, aki a saját hazáját elmegyógyintézetnek látja, mindig jobban fogy, mint a derűlátó lokálpatrióta.

 

Mert ki akarja olvasni annak az embernek a könyvét, aki elégedett?

 

A fájdalom, mint marketingeszköz

 

A magyar nyelv – mondja ő – a legkifejezőbb a világon.

Természetesen az, hiszen ő ezen írta a műveit, amelyekért a díjakat kapja.

 

Ez a nyelv a márkája, az identitása, a védjegye.

Ha japánul vagy svédül születik, akkor az a nyelv lenne a legkifejezőbb, mert az író mindig a saját tollát dicséri, nem a fát, amiből készült.

 

A fájdalom pedig jó befektetés.

Mert ha elégszer mondod, hogy „sötétség van az országban”, előbb-utóbb te leszel a fény.

És ha elégszer hangoztatod, hogy „nem tudok büszke lenni a magyarságomra”,

akkor a külföldi közönség tapsolni fog:

„Milyen bátor! Milyen őszinte! Milyen európai!”

 

A megvetés luxusa

 

Könnyű megvetni azt az országot, ahol már nem élsz, és ahol a számláidat nem a magyar könyvpiac fizeti.

Könnyű kívülről diagnosztizálni a bajokat, miközben egy berlini vagy new york-i teraszon kortyolod a presszót, és „a magyar sötétségről” beszélsz egy jól megvilágított kávézóban.

Ez a pozíció kényelmes: mártírnak lenni honoráriummal.

A moralitásból így lesz kultúripar, a fájdalomból piacképes melankólia, és a kiábrándultságból nemzetközi brand.

 

A próféta, aki nem tér vissza

 

Az ilyen ember nem hazudik – csak szerepet választott.

A száműzött zsenit, aki nem tud együtt élni a „bolondokkal”.

Ő az, aki messziről nézi az országát, mint egy kísérleti egeret az üveg mögött,

és közben sajnálja – de nem annyira, hogy visszamenjen segíteni neki.

A távolság adja a tekintélyt, a cinizmus a bölcsesség látszatát, a fájdalom pedig az irodalmi súlyt.

 

A végső paradoxon

 

Ha újraszületne, azt mondja, megint magyarul írna.

Persze, mert tudja, hogy nincs még egy nyelv, amin ilyen szépen lehet panaszkodni.

 

A magyar nyelv valóban csodálatos: megtartja a keserűséget, mint a pohár a bort, és még abból is költészet lesz, ha valaki csak fintorog benne.

Ő tehát nem a hazát szereti, hanem a panasz dallamát, nem a népet, hanem a melankólia exportértékét.

 

És ebben – ha cinikusan nézzük – valójában tökéletesen igaza van.

 

Mert ha valamiért a világ valóban értékel minket, az pont ez: hogy mi még a bánatból is irodalmat csinálunk.