Ők a tüntetések örök zarándokai. Mindegy, ki fújja a sípot, ki tartja a molinót, vagy mi ellen kell éppen kántálni – ha van transzparens és lehet ordítani, ott vannak.
Húsz ember? Az náluk már fél ország. Egy kis számháborúval pillanatok alatt húszezer, sőt, ha jól alszanak, reggelre már „a nép forradalma”.
Minden sarkon látják a polgárháborút, mintha valami éjféli pizzafutár lenne: „Mindjárt itt van, csak egy kicsit késik!” És miközben más ember maximum kávé után tér magához, ők álmukból felrázva is harci indulót brummognak, mintha minimum a Bastille ostromát szerveznék.
A legszebb, hogy közben Jeanne d’Arc-nak képzelik magukat, csak kicsiben: húsz emberrel, két megafonnal és három darab Lidl-s mécsessel. Ők a modern zsándárkok, akik szerint egyetlen ordítással megdöntik a rendszert – legfeljebb közben kifulladnak, és a végén inkább leülnek sörözni a forradalom romjain, stílusosan egy romkocsmában.
Mert mi is a képlet? Húsz ember + egy hangszóró = új kormány. Ha pedig valaki megkérdezi, miért nem történt semmi, az egyszerű: „Mert az áruló sajtó elhallgatta a húszezret.”
Így lesz a nagy forradalom végül csak egy újabb piknik a Kossuth téren. Jeanne d’Arc helyett inkább csak „Jean d’Árkád” – a plázába vezető mozgólépcsőn.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése