De ki az a Zsolti bácsi? (Szatirikus szösszenet a magyar közbeszédről)
Volt egyszer egy ország, ahol minden komment úgy kezdődött, hogy „nagy segítség ez a magyar családoknak”. A szlogen élt, virult, és már majdnem annyira beépült a nyelvbe, mint a „majd csak lesz valahogy”.
Aztán egy napon felbukkant Zsolti bácsi. Nem a családbarát politika új arca volt, hanem egy magát prédikátornak mondó, elmehunyt állapotban tévelygő figura agyszüleménye, egy olyan emberé, aki valahol a YouTube és a pszichiátria közötti senkiföldjén tartotta igehirdetéseit. De ő állította, hitte és vallotta, hogy "zsoltibácsi" bizony a gyermekeket különös gondoskodással közelítette meg.
Innen lett a név: „Zsolti bácsi”. Egy baljós ügy, egy groteszk szereplő, aki valahogy mégis a közbeszéd sztárja lett. Mert hát mióta a politikai marketingesek rájöttek, hogy a botrány is lehet mém, már semmi sem szent.
Az ellenzéki kommunikációs stáb azonnal rácsapott: „De ki az a zsolti bácsi?” — hangzott el a szlogen, mintha ez lenne az új rendszerváltás, szigorúan kisbetűvel írva. Azt hitték, ezzel végre lesz egy mondatuk, ami nem csak önmaguknak szól, csakhogy a nép, amely már hozzászokott a "nagy segítség ez a magyar családoknak" mantrájához, nem értette: ez most kritika, paródia, vagy új szappanopera?
A kommunikációs fronton eluralkodott a káosz. Egyik oldalon prédikátorok, másikon tanácstalan stratégák, középen pedig a választó, aki már azt sem tudja, hogy most épp a családot védjük, vagy a józan észt gyászoljuk.
Így lett a „nagy segítség a magyar családoknak” jelszóból egy groteszk, országos rejtvény: De ki az a zsolti bácsi? Csak így, szigorúan kisbetűvel.
És miközben mindenki ezt kérdezi, valahol a háttérben már készül a következő kampányfilm — „Zsolti bácsi megmondja”, csak ki ne derüljön róla, hogy Péter.
Csak remélni lehet, hogy mire a politikai becsapódás bekövetkezik, legalább a fekete dobozból kiderül, ki volt az első, aki komolyan vette.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése