A Nobel, mint pártlogó
Van abban valami groteszk báj, amikor egy irodalmi Nobel-díj nemcsak a polcon, hanem a pártközpontokban is helyet kap. Krasznahorkai László kitüntetése pillanatok alatt átlényegült irodalmi eseményből kampányplakáttá – és a közösségi média szent kommenthírfolyamaiban hirtelen mindenki irodalomkritikussá avanzsált. Mármint mindenki, aki soha életében egyetlen oldalt sem olvasott tőle, de megfellebbezhetetlen magabiztossággal tudja, hogy vagy zseni, vagy áruló.
Egyesek ujjongva éljeneznek, mert „végre egy igazi magyar a világ élvonalában” – csak épp a „magyar” szó körül ott lebeg a kis iróniás idézőjel. Mások pedig fogadkoznak, hogy ők bizony soha, de soha el nem olvasnak tőle semmit, mert hát „ilyen kijelentésekkel...” És közben valahogy senki sem beszél a könyveiről. Arról a sűrű, hömpölygő, filozofikus prózáról, amiben az ember elveszik, mint uniós támogatás egy belvárosi civil szervezetnél.
Nem kötelező örülni a díjnak. Nem kell tapsolni, nem kell nemzeti színű konfettit szórni, és még csak büszkének sem kell lenni. De agyonhájpolni sem kötelező, elvtelenül, pusztán azért, mert most éppen trendi „Krasznahorkait szeretni”. A Nobel-díj önmagában nem szentté avatás. Egy író munkásságát nem a színpadon átadott aranyérmek, hanem a könyvei és az azokban rejlő gondolatvilág határozzák meg. Aki pedig a nevét úgy lobogtatja, mint pártzászlót, az leginkább a saját műveletlenségét reklámozza.
Az elvakult pártkatonák számára mindegy, ki mit és hogyan ír – a lényeg, hogy „a mi emberünk” legyen, vagy épp „az ő kutyájuk kölyke”. A tartalom, az irodalmi érték, a gondolat – ezek már rég nem számítanak. A lényeg a melyik oldalra ír, nem az, mit ír.
A neoliberális belpesti értelmiség körében pedig úgyis csak és kizárólag azért lesz Závada, Esterházy, Spiró vagy éppen Krasznahorkai „a legnagyobb”, mert kellő hangerővel gyűlölik a magyarságot – természetesen szalonképes, intellektuális köntösben. Nem a műveik miatt, hiszen azokat többnyire senki sem olvasta végig, csak „hallott róla, hogy fontos”.
A belpesti szalonokban most újra menő Krasznahorkait idézni, miközben a bor mellé a „gyermekvédelem” zászlaja is ott lobog a falon – pont azok kezében, akik Simone de Beauvoirt idézgetik áhítattal, csak épp a kiskorúak iránti vonzalomra vonatkozó passzusokat hagyják ki a kényesebb vacsorákon. Mert hát irodalom az irodalom, ugye.
És így történik, hogy a Nobel-díj, ez a valaha nemzeti büszkeségnek számító trófea, mostanra pártpolitikai molinóvá lett. Egyik oldal lobogtatja, a másik oldal fújja, mint egy műanyag zászlót a választási standnál. A művészet pedig közben csöndben hátralép – ahogy mindig is szokott, ha a tömeg zajongani kezd.
Krasznahorkai nyelve, világa, és az a fáradhatatlan, belső zene, ami minden mondatából árad – na, azzal most senki sem foglalkozik. De hát minek is, amikor a díj már betöltötte funkcióját: lett belőle kampányfegyver.
Mert végső soron egy írót a mondatai tesznek azzá, aki – nem a díjai, és nem a politikai üzenetek, amiket utólag ráaggatnak. A hazáját utálni pedig mindig kényelmesebb, ha közben a zsebben ott lapul a Nobel mellé járó, nem is egészen szerény összeg. Szép, kerek történet ez – pontosan olyan, amilyet Krasznahorkai maga is írhatott volna.
Csak ő valószínűleg több iróniával, és kevesebb képmutatással.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése