Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 585.

Krokodilkönnyek országa


 

Van egy ország, ahol nyolc halott magyar hírét nem csend és gyász, hanem kommentcunamiban fortyogó gyűlölet fogadja. Ahol az empátia már csak múzeumi darab, és a részvétet is közbeszerzésre kellene kiírni.
 
Egy kenyai kisgép lezuhant. Nyolc magyar turista – köztük két gyerek – nem tér haza többé.
 
És mit mond a magyar közbeszéd?
 
Nem azt, hogy „szörnyű, mi történt”, nem azt, hogy „részvét a családoknak”.
Hanem:
„Minek mentek oda.”
„Úgy kell nekik.”
„Ne az adófizetők pénzén hozzák haza.”
„Volt köztük fideszes?”
 
Micsoda ország ez, ahol a halálhírből is politikai térkép lesz?
 
Ahol a gyűlölet olyan mélyre ivódott, hogy már nem tud különbséget tenni élet és propaganda között?
 
Ahol a részvét gyanús, a könyörület gúny tárgya, és a tragédiát is kommentverseny követi, mintha a pokolba vezető út like-okkal lenne kikövezve?
Ez már nem csak morális válság – ez a lélek eróziója.
 
Nem a kenyai föld remegett meg, hanem a magyar jellem süllyedt a béka hátsó fertálya alá.
 
És miközben a net népe krokodilkönnyeket posztol, valahol Afrikában valódi könnyek hullanak.
 
De hát mit számít?
 
Itt, a Krokodilkönnyek Országában, mindenki csak addig ember, amíg nem lehet belőle politikát csinálni.
 
Aztán újra farkas lesz – magyarnak magyar a farkasa.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...