Foci, hit, nemzet – és a nagy kollektív amnézia
Valami különös dolog történik, amikor a magyar válogatott győz. Az ország hirtelen egy emberként lélegzik, a piros-fehér-zöld zászlókat még azok is előveszik, akik legutóbb a Tescóban keresték a „gendersemleges nemzeti lobogót” polcot.
A mindenszeristák – azok a mindenhez értő, semmit sem építő közéleti buddhák – ilyenkor elcsendesednek. A spirituális béke jegyében hirtelen fontosabbá válik a „belső fejlődés”, mint az, hogy két napja még ők posztolták, hogy „minek stadion, kenyér kell az éhezőknek”. Most valahogy nem éheznek. Most gólra szomjaznak.
A másik oldalon pedig ott a stadion-ellenzék. Ők azok, akik szerint a foci a nép ópiuma – egészen addig, amíg a magyar válogatott vezetést nem szerez. Abban a pillanatban a kommentmezők megtelnek:
„Ez igen, fiúk!”
„Végre valami, amire büszkék lehetünk!”
„Éljen a magyar foci!”
Tegnap még Orbán focijának hívták, ma meg már „a mi fiainknak”. Holnap pedig, ha kikapunk, újra „ez a rendszer is csak stadionokat épít”.
A nemzeti önazonosság tehát ciklikus jelenség. A szidás és a szurkolás közötti ingadozás nagyjából olyan, mint a holdfázisok – csak több sörrel és kevesebb következetességgel.
Mert ilyenkor a stadion már nem betonba öntött korrupció, hanem modern katedrális. A fű nem „drága közpénz-zöld”, hanem „hősök gyepje”. És a kapufa? Az már nem kudarc, hanem drámai sorsfordulat, amit Petőfi is megírna, ha nem a Pilvaxban üvöltözne, hogy „les volt!”
És a végén, mikor lefújják a meccset, a nép egy emberként posztol:
„Szép volt, fiúk!” - majd visszatér a megszokott állapotához: a kollektív morgáshoz, hogy „de azért a stadion mégis sokba került”.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése