Esettanulmány: a Pe(s)ti-szindróma
Diagnózis: súlyos önazonossági zavar, akut hatásvágy, és előrehaladott politikai önpusztítás.
Kórlapra írva: MP, közismertebb nevén a „Pe(s)tises Peti”.
A páciens első szakaszban eufóriát mutatott: kamerák, mikrofonok, fények. Saját bevallása szerint nem színészkedik — ő „önmagát adja”.
Ezt a kijelentést a megfigyelő bizottság egyöntetűen a valóságtól való részleges elszakadás jeleként értékelte.
A betegség gyorsan progrediál. A páciens már nem a valóságot éli, hanem saját kampányfilmjét. A valós kapcsolatok helyét a stáb veszi át, a szeretet helyét a statiszták tapsa. A feleség mint mellékszereplő kikerül a stáblistáról.
Terápia: nincs.
Gyógyszer: hatástalan.
Prognózis: súlyos, visszafordíthatatlan.
Javaslat: a beteg élvezze még a tünetek euforikus szakaszát — amíg a kamerák villognak, amíg van, aki még beállítja a mikrofont. Aztán majd beáll a csend.
Az a fajta csend, amit még a saját tükörkép sem bír ki.
A politikai „barátok” — Tarr, Bódis, Ruszin —, mint az opportunizmus három lovasa, szépen lelépnek. Ámbár Tarr talán marad, mert valakinek vinni kell a lámpát, ha már mindenki elment. Bódis majd ír belőled egy „irodalmi” balladát a bukott hősről, és a liberális szalon újra kitárja kapuit előtte. Ruszin meg… nos, ő nem filozofál. Neki van fegyvere.
A közvélemény idővel elfelejti a szónoklatait, a nagyívű gesztusait. Csak ez marad:
„Ez az az ember, aki még a családját is elárulta. És a végén semmit sem nyert.”
A járvány lefolyása gyors: előbb a bizalmat veszíti el, aztán a tiszteletet, végül az embereket. A „pe(s)tises” nem bűnös – csak fertőző. Ezért kerülik.
Utóélet: egy név, ami már nem politikai, hanem pszichiátriai kontextusban bukkan majd fel. Az MP-jelenség, alias a Pe(s)ti-szindróma, tananyag lesz a jövő orvostanhallgatóinak:
„Íme, így néz ki, amikor az ember azt hiszi, hogy történelmet ír, de csak saját kórlapját diktálja.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése