Nemzeti Ünnep – avagy a Történelem Forgóajtaja
Nálunk a nemzeti ünnep nem ünnep. Az államalapító torta már rég megromlott, és a gyertyák sem a hősökért égnek, hanem a kampányplakátok mögötti díszletfények miatt. Március 15. és október 23. nálunk nem a hősi kiállás, hanem a farokméregetés nemzeti napja lett – csak itt centi helyett a tömeglétszámot mérik.
„Az én rendezvényemen tízezren voltak!” – mondja az egyik.
„A mienken tele volt az Andrássy!” – kontrázza a másik.
A hősök pedig odafent (vagy odalent) csak sóhajtanak:
– Gyerekek, mi a vérünket, az életünket adtunk, ti meg hangszórót és buli-feelinget!
A régi forradalmárok eszméi helyett ma a színpadtechnika a legfontosabb: kinek nagyobb a LED-fala, hangosabb a mikrofonja, és ki tudja a legjobban eljátszani a nép egyszerű fiát 600 ezer forintos öltönyben. A Nemzeti Egység Napja ilyenkor átváltozik Nemzeti Egymásra Üvöltés Napjává.
A közönség pedig válogathat, mint a fesztiválokon:
– „Te melyik tüntetésre mész? A kormányzati vagy az ellenzéki bulira?” Mert a megemlékezés ma már tüntetés, ugyebár.
A forradalom szelleme eközben a Kossuth téren bolyong, kezében egy régi kokárdával, és halkan kérdi: – Bocsánat, itt mikor kezdődik az ünnep?
De nem kezdődik. Mert nálunk az ünnep nem az összetartozásról, hanem az összeveszésről szól.
A politikai marketingosztályok már hetekkel előtte készülnek: kié lesz a legszebb szónoklat, kié a legmeghatóbb koszorúzás, és főleg: ki tudja jobban eladni a múltat jövőnek csomagolva.
És amikor végül elhangzik az utolsó „Tisztelt Hölgyeim és Uraim!”, a színpad mögött valahol a történelem csendben hányingert kap. Petőfi forog, Nagy Imre pörög, a múlt pedig újra és újra elforog a kampánycentrifugában.
A nemzeti ünnep nálunk tehát nem emlékezés, hanem event management.
Egy PR-rendezvény, ahol a kokárda politikai logóvá silányul, a tömeg pedig statisztává válik a Nagy Nemzeti Selfie-ben.
És amíg a politikusok a nézőszámokat hasonlítgatják, a történelem csak annyit mond: – Gyerekek, ezt nem így gondoltuk…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése