A lovag, aki tisztel – avagy a fakocka reneszánsza
Mondják, hogy a magyar közélet tele van hősökkel. Olyanokkal, akik szeretik, tisztelik, becsülik az asszonyt — csak kicsit másképp, mint ahogy azt a szótárban írják.
Mert van az a fajta „szeretet”, ami úgy hangzik: „Sírjál, majd elmegy a tejed.”
Van az a fajta „tisztelet”, ami így: „Nézz már magadra, olyan vagy, mint egy egysejtű fakocka.” És van az a fajta „lovagiasság”, amikor az ember szelíden kérdezi: „Miért kell ilyen debilen nézni?”
A modern kor Don Quijotéja tehát megérkezett. Csak ő nem szélmalom ellen küzd, hanem az „okos emberek között ülő egysejtű szobanövények” ellen, akik – bármilyen hihetetlen – nem értékelik eléggé, hogy egy ország figyeli a házastársi pedagógia mesterművét.
Persze, a hős lovag mindig úriember. A sajtóban soha, de soha nem mond rosszat a volt feleségéről. Ő csak idéz, csak nevel, csak motivál. Hiszen mi más lenne az, amikor valaki úgy építi a női önbizalmat, hogy közben bontja a falakat – a mentálisakat, érzelmieket, és néha talán a nappaliban is.
De ne legyünk igazságtalanok! Ez a fajta tisztelet mély. Olyan mély, hogy a Mariana-árokban is visszhangzik. Onnan hallatszik vissza, hogy „Legyél okos, mert buta vagy.”
És mégis, van benne valami felemelő. Mert ha valaki ennyi empátiával és önreflexióval beszél az emberi kapcsolatokról, akkor tényleg csak remélhetjük: nem tér vissza a politikába – hiszen sokkal inkább a stand-up színpadra (se) való.
Ahol végre mindenki röhöghet – nem csak rajta, hanem vele. Ha egyszer eljut odáig.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése