A darázs védelmében – avagy a Facebook új szentjei
Ma reggel a Facebook népe egy emberként sírt fel: valaki – a sátán földi helytartója – kirakott egy képet egy darázscsapdáról. Nem gyerekről, nem kutyáról, nem politikusról: egy PET-palackról, benne egy kis lötyivel és pár elhullott darázzsal.
És jött a népítélet! A kommentelők, akik tegnap még a bolti rovarirtóra esküdtek, ma már Gandhi rovarverziói lettek:
„Minden élőlénynek joga van élni!”
„A darázs is érez fájdalmat!”
„Én inkább magam halok éhen, minthogy egy darázsnak rossz napja legyen!”
Közben a konyhában ott rohan a hangyaosztag, a kamrában cincog a kis rágcsáló, és már kapja is le a polcról a rovaritót, mielőtt még a házát is felzabálnák. De az más! Az otthoni darázsirtás nem számít, csak ha Facebookon történik, mert ott minden halál nyilvános, és így már morális kérdés.
Pedig a darázs nem az a félénk kis méhecske, akit Walt Disney tiszta véletlenül elfelejtett megrajzolni. Ez egy repülő maffiózó: nem poroz be, hanem levadássza, ami mozog, de ha nem mozog, azt is. A kertben nem „a természet egyensúlyát” őrzi, hanem a szalonnás kenyeredet és a sörödet, hogy ha belekortyolsz, torkon döfhessen. A természetben persze talán hasznos, de a teraszodon már csak agresszív vendég, aki nem hívásra jött.
De nem baj, mert a Facebook népe mostantól együtt fog élni velük: közös háztartás, közös vacsora, közös fájdalom.
Majd ha jön a darázs a gyerek poharába, legalább lesz miről posztolni:
„Ma egy darázs halt meg miattam. Én vagyok a gonosz.” - írhatod ki, miközben a gyerekkel rohansz a sürgősségire.
Közben a darázs csak röhög valahol a befőttesüvegben, miközben utolsókat rúg ezen a világon, és sziszegi:
– Ember, te tényleg azt hiszed, hogy a természet része vagy?
– Nem. Én Facebook-kommentelő vagyok. 
Megjegyzések
Megjegyzés küldése