Az olvasás: szertartás vagy önigazolás?
Olvasni annyi, mint belépni egy másik tudatba. A könyv nem csupán papírlapok és tinta, hanem egy ajtó, amelyen át valaki más – vagy épp mi magunk – beszélni kezd. Aki olvas, nem információt gyűjt, hanem tükörbe néz. Minden mondatban ott a lehetőség, hogy felismerjük magunkat, és minden könyvben ott a kísértés, hogy elmeneküljünk magunk elől.
De vajon minden olvasás értékes?
A mai kor olvasója gyakran számokban méri az irodalmat. Hány könyv egy évben, hány oldal naponta, hány „mű” a polcon. Az olvasás – ami valaha magányos, meditatív aktus volt – lassan közösségi teljesítménnyé, közösségi pózzá válik. Az olvasó posztol, listát vezet, értékel, mintha a könyv nem belső, hanem nyilvános élmény volna.
És közben ott lapul a táskáiban, éjjeliszekrényén a ponyva.
A szívsajgós románc, a vértől és vágytól tocsogó bestseller, a „könnyű” olvasmány, azaz mindaz, amit a "hardcore könyvmolyok" is vállaltan olvasnak – mert hát „az is irodalom, csak másképp”.
De valóban másképp? Vagy inkább: helyette?
A ponyva nem ördögtől való.
A jó ponyva olyan, mint egy zene, amit dúdolni lehet. Van ritmusa, íze, hangulata. Olykor több benne az élet, mint a kritikusok által dicsőített, önmagába záródó remekművekben. A baj ott kezdődik, amikor a könnyű olvasás válik normává, és a nehéz – az igazán emberi – szöveg már „fárasztónak” tűnik.
A giccses pornóregény, a sablonos krimi, a tucatfantasy – mind ugyanazt kínálja: egy világot, ahol a fájdalom kiszámítható, a gyönyör garantált, a vég pedig mindig kerek. A valóság azonban ritkán ilyen. Az olvasás értelme éppen abban rejlik, hogy megmutatja: az ember bonyolult, a sors pedig nem dramaturgiai fordulat, hanem véletlenek szövevénye.
Ahogy Borges írta: „Minden olvasás aktusa újrateremti a világot.”
De mit teremt újra a tucatponyva? Ugyanazt a világot, amelyből menekülünk. Ez az olvasás nem kapu, hanem körforgás: ismétlődő álmok, ismétlődő vágyak, ismétlődő sablonok.
A lényeg hiányzik belőle: a megrendülés.
A valódi olvasás nem szórakoztat, hanem megérint. Nem menekít, hanem szembesít. Egy mondat – ha igaz – képes megbillenteni az önképünket, megkérdőjelezni a hitünket, vagy csak elindítani egy gondolatot, amitől másnap másképp nézünk az emberekre, a világra, magunkra.
Olvasni tehát nem annyi, mint „elfogyasztani” a szöveget.
Olvasni annyi, mint hagyni, hogy valami bennünk történjen meg.
A többi: zaj, statisztika, önigazolás.
Utóirat egy olvasónak
Az olvasás nem erkölcsi kategória, hanem lélektani.
Aki ponyvát olvas, még mindig közelebb áll az önreflexióhoz, mint aki soha semmit. De ha a ponyva lesz az egyetlen ablakunk a világra, az ablak bezárul.
Az olvasás értelme nem az, hogy jobban érezzük magunkat – hanem hogy jobban értsük magunkat.
Végül is mindannyian ugyanazt keressük a könyvekben:
valakit, aki elmondja helyettünk, amit mi nem tudunk kimondani.
És ha szerencsénk van, találunk egy mondatot, ami nem csak rólunk szól, hanem nekünk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése