Agymenés 734.

 

A politikai újracsomagolás diadala

 

 

 

Van az az ember, aki nem elveket vált, hanem politikai menüt. Tegnap még a rendszer hangja volt, aki ugyanazzal a kifejezéstelen arccal, ugyanazzal a betanult hangsúllyal magyarázta, hogy minden kiváló, minden nagyon szép, minden nagyon jó, mint aki egy liftben ragadva unalmában egy PR-brossúrát olvas fel. Ma ugyanebből a torokból ömlik a felismerés, hogy az ország romokban. Nem lett okosabb, nem változott semmi, csak gazdát cserélt a mikrofon. 

 

Tizenöt év alatt úgy mozgott a hatalom környékén, mint a konferenciatermi szobanövény: mindig ott volt, ahol fűtés és fény van, és soha nem tett fel kellemetlen kérdéseket. Amikor tapsolni kellett, tapsolt. Mit tapsolt! Hólyagosra verte a tenyerét. Amikor ünnepelni, ünnepelt – ha kellett, kissé kapatosan. Most pedig, mintha semmi köze nem lett volna a díszlethez, azt magyarázza, hogy a színpad összedőlt. Persze teljesen véletlenül épp akkor, amikor már nem ő állt rajta.

 

A politikai jövőjét pedig egy olyan „párthoz” kötötte, amelyről nehéz eldönteni, hogy mozgalom, üzleti modell vagy egy rosszul sikerült motivációs tréning utórezgése. Ugyanis ez a tucatnyi főt számláló valami nem párt, hanem egy zárt körű társaság, ahol a tagság feltétele a feltétel nélküli lelkesedés, a program hiánya pedig tudatos kockázatkezelés. Az egyik vezetőjük ezt már fel is vállalta, amikor közölte, ha elmondanák, mit akarnak, azzal ártanának maguknak. Ritka pillanat, amikor az önkritika ilyen tisztán csúszik ki valakiből.

 

Messziről az egész úgy fest, mint egy politikai piramisjáték. Felül pár arc, alul rengeteg remény, középen influenszer-politikusok, akik azt suttogják: „még egy megosztás, és te is feljebb lépsz”. Nincs termék, nincs szolgáltatás, csak hit – és az mindig jól monetizálható.

 

Ehhez képest a kormányoldal kifejezetten unalmas. Mint egy régi, kissé kopott karosszék, ami nem szép, nem modern, a szövetet is kikaparta már a macska, de legalább nem omlik össze alattad. Legalább elmondja, mit akar a világpolitika nagy kérdéseiben, még ha ezek az ajánlatok sokszor inkább maguk felé is hajlanak. Lehet velük vitatkozni, csak épp ehhez ellenfél is kellene, nem egy improvizáló stand-upos.

 

A politikatudomány egyik legnagyobb közhelye, hogy választást a középen lehet nyerni. Középen, nyugalommal, nem habzó szájjal és rekedt üvöltözéssel. Ha az egyik oldal eljátssza a kissé önző, de legalább kiszámítható családfőt, a másik pedig marad a sértett, bosszúéhes, ide-oda csapódó szélkakas szerepében, akkor a végeredmény borítékolható.

 

És a választás estéjén lesznek, akik nagyon csöndben ülnek majd. Nem azért, mert meglepődtek.

 

Hanem mert végre megértették: a politikában a hangos felháborodás nem program. És a szerepcsere nem erkölcsi megújulás, csak gyors átöltözés a színfalak mögött.