A kommentmező lakói
Vannak emberek, akik nem olvasnak posztot. Ők érzik posztot. Megjelenik előttük egy mondat, és bennük azonnal felvillan a belső vészjelző: ITT MOST VALAKI NEM ÚGY GONDOLJA, AHOGY ÉN.
És ez már önmagában elég.
Nem számít, miről szól az írás. Lehet recept, gyászjelentés, vers, egy macska képe vagy egy eltévedt gondolat. Ők megérkeznek, mint a szúnyog a lámpafényre, és máris érzik a hívást. Nem az értelem, nem a kíváncsiság szólítja őket, hanem a kényszeres önkifejezés viszketése.
Nem értelmeznek. Az idő luxus. A megértés elit hobbi. A szöveg csupán ürügy, mint a fal a graffitinek. Ők nem párbeszédet keresnek, hanem felületet. Oda kell fröcskölni valamit, mert különben bent maradna.
A mondandójuk ritkán kapcsolódik bármihez. Gyakran úgy kezdődik, hogy „én csak azt nem értem”, majd következik egy teljesen másik dolog, lehetőleg sértetten, dühösen, sok felkiáltójellel, mert az súlyt ad az ürességnek.
Ha válaszolsz, bizonyítod, hogy volt értelme. Ha nem válaszolsz, az is bizonyíték.
Ha törlöd, akkor félnek tőled. Ha meghagyod, akkor igazuk van. Ők mindig nyernek, mert nem beszélgetni jöttek, hanem létezni. Hangosan.
És amikor továbbállnak, nem visznek magukkal semmit. Sem gondolatot, sem felismerést, Sem kérdést. Csak egy pillanatnyi megkönnyebbülést, hogy ma sem maradt bennük a feszültség. Valaki más posztja alatt sikerült letenniük.
A kommentmező csendben marad utánuk. Mint egy pad a parkban, amibe valaki belekarcolta: „ITT JÁRTAM. NEM ÉRTETTEM. DE MONDTAM.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése