A fejlett, civilizált társadalom lenézően csettint egyet, amikor egy messzi törzs sámánja dobolni kezd az eső ellen. „Babona” mondja, „primitív gondolkodás”. Mi már túl vagyunk ezen. Nálunk tudomány van. Meg technológia. Meg forgalom.
Amikor viszont az M3-ason megáll az élet, azonnal előkerül a modern kori
varázseszköz: a duda. Hosszan. Dühösen. Ritmikusan. Mintha a hanghullámok áttörnék az előttünk álló háromszáz autót, mint Mózes a Vörös-tengert. Aki nem dudál, az gyanús. Talán áruló. Talán még hisz a sámánokban.
A primitív törzsek legalább következetesek: ők tényleg elhiszik, hogy a dobolás hat az időjárásra. Mi viszont pontosan tudjuk, hogy a dudálás nem oldja meg a dugót – és mégis csináljuk. Mert a modern ember nem hisz az esőistenben, csak a saját kürtjében.
A különbség csupán annyi, hogy a törzs dobolás után együtt táncol, mi pedig dudálás után együtt anyázunk. Civilizáció, haladás, evolúció. Csak a varázslat maradt ugyanaz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése