Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 745.

 

Vannak emberek, akik büszkén jelentik ki: ők a patás ördögre is leszavaznának, ha az segítene megbuktatni a mostani rendszert. Mondják ezt emelt fővel, morális felsőbbrendűséggel, mintha egy filozófiai értekezés végére értek volna. 
 

 
 
Pedig valójában csak egy mondatnyi fáradtság ez. Szellemi kifáradás, politikai rövidzárlat.
  
Mert ez a kijelentés nem lázadás. Ez feladás.
 
A „mindegy, csak bukjon” logika ugyanis nem állítás, hanem menekülés. A világ leegyszerűsítése két gombra: piros és nem-piros. Jó és nem-jó. Mi és az ördög, de az ördög most kivételesen jó lesz, mert velünk van. Ideiglenesen. Állítólag.
Az ilyen ember számára a politika nem közösségi döntés, hanem dühkezelési gyakorlat. Nem azt kérdezi, mit hoz létre a választása, hanem azt, kit üt vele. Nem jövőt akar, csak elégtételt. És amikor ezt erkölcsi bátorságnak nevezi, ott már nem a rendszerrel van baj, hanem az iránytűvel.
 
És itt jön a kényelmetlen kérdés: vajon mit értenek ezek az emberek a világból? Tényleg azt hiszik, hogy a hatalom nem számít, csak az, hogy ki gyakorolja? Hogy az eszköz nem alakítja a célt? Hogy lehet rombolásból rendet építeni, ürességből tartalmat, gyűlöletből kormányzást?
 
A patás ördög metafora ugyanis nem költői túlzás. Hanem vallomás. Beismerése annak, hogy már nem számít a minőség, az alkalmasság, a következmény. Csak az, hogy „ne ezek”. És ha közben jön valami rosszabb, az majd… Nos, az úgyis később derül ki. Mint mindig.
 
És akkor a végén ott a másik kérdés, amit ritkán tesznek fel: miért alanyi jog a szavazati jog? Tényleg az? Vagy inkább felelősség? Olyan döntési lehetőség, amelyhez nem elég az indulat, nem elég a sértettség, nem elég az, hogy „nekem elegem van”.
 
Mert ha a szavazás pusztán dühkifejezés, akkor nem demokrácia, hanem kollektív hiszti. Ha pedig bárkire szavazni lehet, következmény nélkül, akkor a választás nem jog, hanem veszélyes játék éles eszközökkel.
 
A patás ördögre szavazók nem lázadók. Ők azok, akik már nem hisznek abban, hogy a világ jobb is lehetne. Csak abban bíznak, azt akarják, hogy más legyen. És ez a különbség az ellenállás és az önfeladás között.
 
A rendszer bukása önmagában nem cél. Csak azok számára az, akik nem tudják, mi jöhet utána

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...