Agymenés 741.

 

Mi vár ránk 2026 áprilisa után? - Avagy útikalauz a Szeretetország romjai között

 

 

 

 

Április elmúlt. A szavazófülkék bezártak, az exit pollok elolvadtak, mint a remény a kora esti élő bejelentkezésekben. Magyarország pedig belépett a Szeretetország nevű állapotba, amelynek egyik sajátossága, hogy mindenki ordít, de senki sem hall.

 

A térképen továbbra is ott van az ország, de a valóságban inkább egy lelki akadálypályára hasonlít. Budapest belső kerületeiben spontán forradalmi piknikek alakulnak, ahol a résztvevők egyszerre skandálnak, livestreamelnek és egymást magyarázzák túl. A vidék csendesebb, ott inkább csak tanácstalanul nézik a híradót, mint egy túl hosszú, de félbeszakadt sorozatot.

 

A választási vereség ugyanis nem vereség. Az vereség csak azok szerint az, akik számolni tudnak. A többiek szerint ez „más”. Ez egy magasabb rendű eredmény, egy morális győzelem, amelyet sajnos megint elcsaltak. Hogy hogyan, azt senki nem tudja pontosan, de az biztos, hogy valaki valahol nagyon gonosz volt.

 

A Szeretetországban a választási rendszer olyan, mint a gravitáció. Mindig is ott volt, de most hirtelen erkölcstelen lett. Egyéni körzet, lista, delegált, urnabontás. Ezek gyanús szavak, amelyek mögött biztosan egy Excel-táblába csomagolt diktatúra lapul.

 

A „népakarat” eközben önálló életre kel. Reggel még békés jelszó, délután már indok, este pedig ürügy. Aki kérdez, az áruló. Aki számol, az kollaboráns. Aki csitítana, az biztosan mindig is gyanús volt, csak most derült ki róla.

 

A vezér pedig ott áll a tömeg előtt, kissé megilletődve. A hangosítás rossz, a tömeg hangulata túl jó, az események pedig túlságosan gyorsak. Amikor végre azt mondaná, hogy „menjünk haza”, a tömeg már rég máshol van. A forradalom ugyanis nem vár meg senkit, különösen nem azt, akit tegnap még vállra emelt.

Így válik a megváltó egyetlen éjszaka alatt gyanússá. Reggel még ő volt a jövő, estére már „nem elég radikális”. A kommentmezőkben megindul az átminősítés, ez a modern politikai guillotine. Nem fáj, csak végleges.

 

És a kormány? Nos, a kormány néz. Mér. Vár. Mint aki már látott ilyet, csak akkor még más neveken futott. A kérdés nem az, hogy mi történik, hanem az, hogy meddig. Mert minden tömeg elfárad egyszer, csak a romok maradnak frissek.

A Szeretetország végül nem omlik össze látványosan. Inkább kifárad. Mint egy hosszú tüntetés, ahol már senki nem emlékszik, miért jött, de mindenki dühös, hogy még itt van.

 

És másnap reggel újra kinyitnak a boltok. A hírekben „feszült, de nyugodt a helyzet”. A közösségi oldalakon pedig elkezdődik a következő visszaszámlálás.

Mert ha valamiben verhetetlenek vagyunk, az az, hogy mindig előre tudjuk, mi lesz, csak soha nem akarjuk megérteni, mi történt.