A mélyszegény Magyarország krónikája
A mélyszegény Magyarország. A mindenben utolsók. A kuporgatók. A nincstelenné tett nemzet. A kifosztott társadalom.
Ezt mondjuk, ezt írjuk, ezt posztoljuk, lehetőleg nagybetűkkel, felháborodott arccal, lehetőleg egy új okostelefonról, amit részletre vettünk, de nagyon fájt.
Közben a plázában olyan tömeg van, mintha ingyen osztanák a reményt. A parkolóban körözöl húsz percet, mert a nyomorúság természetesen négy keréken érkezik, és mindegyikhez jár egy bevásárlókocsi. A kocsik csurig. Nem metaforikusan. Fizikailag. Teli húsokkal, chipsszel, energiaitallal, “akciós volt, hülye lennék nem megvenni” termékekkel.
A Lidlben nincs hely lépni. Az Aldiban egymás sarkát tapossák a túlélők. A Tescóban a nyomor annyira sűrű, hogy csak oldalazva lehet haladni, mint egy koncerten, csak itt a headliner a párizsi meg a trappista.
– Ez már nem élet – mondja valaki, miközben harmadszor pakolja át a kosarát, hogy beférjen még egy hatos ásványvíz meg egy XXL-es chips.
– Minden drága – sóhajt fel a pénztárnál, miközben a végösszegnél nem ájul el, csak megvonja a vállát, mert „ennyiért már mindegy”.
A mélyszegénység itt sajátos formát ölt. Nem éhezik, hanem válogat. Nem nincstelen, hanem árérzékeny. Nem kifosztott, hanem akciófigyelő. A nyomor nem az üres hűtőben lakik, hanem a Facebook-kommentekben, ahol pontosan tudjuk, ki miatt van ez az egész, és természetesen mi soha nem szavaztunk rá. Sőt, nem is fogunk. Inkább a patás ördögre.
Az ország roskadozik a terhek alatt, de a bevásárlókocsi gurul. A nemzet térdre kényszerült, de a kasszánál még gyorsan bedobunk egy csokit, mert „jár nekem”.
Ez a magyar paradoxon: mindenki nyomorog, mindenki panaszkodik, mindenki túlél, és valahogy mindenki ott van, ahol épp nem kéne lennie, tele kosárral, üres jövőképpel, és egy poszttal a fejében arról, hogy bezzeg régen minden jobb volt,
amikor kevesebb volt minden – kivéve a panaszból.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése