Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 747.

 

Van az emberi természetben egy furcsa, nehezen megfogható mozdulat: amikor a két kéz ösztönösen közelebb húzódik egymáshoz, mintha félne, hogy valami elillan. Mintha a világ kimeríthetetlen bősége hirtelen véges készletté válna, és az, ami eddig természetes könnyedséggel körülvett, máris veszélyeztetetté válna. 
 
 

 
Ilyenkor a tekintet beszűkül, a lélek pedig úgy érzi, minden darabka, minden kavics, minden csillanó lehetőség nélkülözhetetlen.
 
Talán ősi emlék ez: a tél előtti bizonytalanság, a barlang sarkába rejtett tartalékok illúziója. De a modern ember már nem mamutokra vadászik, mégis cipeli magával ezt a reflexet. Néha láthatjuk is – a boltokban, az élet apró csatáiban, vagy akár egy vitában –, amikor valaki az „enyém” szóba kapaszkodik úgy, mintha maga a létezés múlna rajta.
 
A különös az egészben az, hogy minél több mindent próbál valaki magához szorítani, annál szegényebbnek tűnik belül. Mert a valódi gazdagság sosem a tárgyakban, hanem a könnyed lemondás képességében rejlik. Abban, hogy valaki meg meri engedni magának annak a luxusát, hogy nem kell minden a markába zárni. Hogy van hely a világban másnak is, sőt, néha pont a kiengedett kézbe érkezik meg az, amiért annyira görcsösen küzdött.
 
A valódi bőség ott kezdődik, ahol a szorítás lazulni mer. És ahol az ember rájön: amit féltve őriz, az néha épp attól válik értéktelenné, hogy túl szorosan tartja.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...
Megjegyzés küldése
További információk

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...
Megjegyzés küldése
További információk

Agymenés 238.

A higgadtság nagymestere   Sebestyén József, kárpátaljai honfitársunk tragédiája kapcsán megszólalt végre A Szakértő. Igen, így, csupa nagybetűvel. A Szakértő, akinek véleménye súlyosabb, mint egy vizes homokzsák a gátszakadásnál.    A Szakértő így szólt: „Keveset tudunk, úgyhogy ideje volna a higgadtságnak.” Majd hozzátette: „Nem tudom, hogy mi történt, a rendelkezésre álló információk ellentmondóak.”   Micsoda intellektuális piruett! Micsoda szellemi bölcsőcskehintáztatás! Az ember már-már hallja, ahogy Arisztotelész hevesen tapsol odafent.   Apró, egészen apró szépséghiba, hogy ha ugyanezeket a mondatokat valaki például Bucsa kapcsán írta volna le – ne adj’ Isten, az első napokban –, azonnal rácsapták a pecsétet: „Konteós! Putyin-bérenc! Fake news mocsok!” Majd behajították a véleménybányába, ahol már izzadva robotolt pár ezer másik, akik csak annyit mertek kérdezni: „Biztos, hogy minden úgy van?”   De most! Most végre győzött a mértéktartás! A higgadtsá...
Megjegyzés küldése
További információk