Van az emberi természetben egy furcsa, nehezen megfogható mozdulat: amikor a két kéz ösztönösen közelebb húzódik egymáshoz, mintha félne, hogy valami elillan. Mintha a világ kimeríthetetlen bősége hirtelen véges készletté válna, és az, ami eddig természetes könnyedséggel körülvett, máris veszélyeztetetté válna.
Ilyenkor a tekintet beszűkül, a lélek pedig úgy érzi, minden darabka, minden kavics, minden csillanó lehetőség nélkülözhetetlen.
Talán ősi emlék ez: a tél előtti bizonytalanság, a barlang sarkába rejtett tartalékok illúziója. De a modern ember már nem mamutokra vadászik, mégis cipeli magával ezt a reflexet. Néha láthatjuk is – a boltokban, az élet apró csatáiban, vagy akár egy vitában –, amikor valaki az „enyém” szóba kapaszkodik úgy, mintha maga a létezés múlna rajta.
A különös az egészben az, hogy minél több mindent próbál valaki magához szorítani, annál szegényebbnek tűnik belül. Mert a valódi gazdagság sosem a tárgyakban, hanem a könnyed lemondás képességében rejlik. Abban, hogy valaki meg meri engedni magának annak a luxusát, hogy nem kell minden a markába zárni. Hogy van hely a világban másnak is, sőt, néha pont a kiengedett kézbe érkezik meg az, amiért annyira görcsösen küzdött.
A valódi bőség ott kezdődik, ahol a szorítás lazulni mer. És ahol az ember rájön: amit féltve őriz, az néha épp attól válik értéktelenné, hogy túl szorosan tartja.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése