Agymenés 760.

 

Napi nyelvtannáci különkiadás - Az igekötő, amely külön költözött

 

  

Van az a pillanat, amikor az ember békésen megnyitja a közösségi oldalt, kávéval a kezében, reménykedve, hogy ma csak macskák és lángosok jönnek szembe.

 

Aztán ott áll előtte: meg csináltam, el fogok menni, le írta, ki kapcsoltam.

 

És a kávé halkan sírni kezd a bögrében. Mert az igekötő, az nem dísz, nem mozgó dekoráció, nem ideiglenes albérlő az ige mellett.

 

Az igekötő olyan, mint egy házastárs egy húszéves házasságban. Összenőttek. Együtt járnak vásárolni. Együtt nyitják ki a befőttesüveget. Ha ott vannak egymás mellett, egybeírjuk őket: megcsináltam, leírtam, kikapcsoltam.

 

Kézen fogva. Egy szó. Boldog.

 

De jön a mondat, amelyben az ige elindul világgá: Meg fogom csinálni./ Le akarom írni./ Ki tudnád kapcsolni?

 

Ilyenkor az igekötő nem eltűnik, csak átmegy az utca túloldalára, és onnan integet. Tudja, hogy még együtt vannak, csak most a mondatszerkezet hozott közéjük egy kis teret. 

 

Konstruktív különélés.

 

És itt kezdődik a nemzeti sport. A magyar ember ugyanis úgy bánik az igekötővel, mint egy svájci bicskával. Hol egybe csukja. Hol szétnyitja. Hol elteszi a zsebébe. Hol feldobja a levegőbe, hadd essen, ahogy akar: meg-csináltam, le kapcsoltam, elkezdtem írni, de nem be fejeztem

 

A kötőjel is belép a képbe, mint egy rokon, akit senki sem hívott, de hozott pogácsát. És amikor valaki szól, óvatosan, fehér zászlóval: „Figyelj, azt hiszem, ezt egybe…”

 

A válasz: „ÉRTED TE, MIT AKARTAM MONDANI.”

 

Igen. A magyar nyelv nem homályos költészet, hanem precíziós szerszámkészlet.

Ha azt írod: "feladta", nem ugyanaz, mint a "fel adta".

 

Az egyik beismerés. A másik egy mozgássérült csomagküldő szolgálat.

 

És ott vannak a haladók. Ők mindent egybeírnak vagy mindent mással írnak egybe, mint kelle. Valami rémlik még nekik a suliból, de a "be,ki,le,fel,meg,el,át,rá,ide,oda,szét,össze,vissza" kimaradt: megfogom csinálni, lekell menni, kikell venni.

 

Ez már nem helyesírás. Ez sprintverseny. 

 

Az igekötők lihegnek, kapaszkodnak az igébe, mint túlterhelt utasok a villamoson csúcsidőben. Pedig a szabály nem gonosz. Nem akar ártani. Csak annyit kér: ha együtt állunk, egybe kell írni, míg ha szétválaszt minket valami, külön.

Ennyi.

 

Nem kell filozófiai iskola. Nem kell nyelvészeti Woodstock. Csak egy kis figyelem.

Egy pillantás a mondatra. Egy belső hang, amely halkan súgja: „Most együtt vagytok, vagy épp külön éltek?”

 

És amikor legközelebb leírod: megcsináltam, valahol egy igekötő elégedetten bólint. Egy ige pedig megigazítja a kabátját. És a kávé is megmenekül. Mert nem köpöm éppen a képernyőre.