A Kihangosított Ember
Ő nem egyszerűen telefonál. Ő tartalmat szolgáltat. Nyilvánosan. Kötelező jelleggel. Előfizetés nélkül.
Megérkezik a buszra, leül, és már nyomja is a kihangosítót, mintha legalábbis egy TED Talk indulna:
– MONDOM, HOGY A FŐNÖK IS OTT VOLT!
A busz pedig megtudja. A sofőr, az utasok, a hátsó ülésen alvó kisgyerek lelke mélyén is visszhangzik az információ. Mert a Kihangosított Ember hite szerint ami vele történik, az közügy.
A fülhallgató? Az valami dekadens, nyugati hóbort. Elidegenít. Elválaszt. Bezár. Ő viszont kapcsolódik. Mindenkihez. Akarva-akaratlan. Ha híreket hallgat, akkor úgy, hogy a világpolitikai elemzés minimum három megállóval előbb érjen célba, mint ő. Ha filmet néz, akkor természetesen akciót. Robbanással. Sikítással. Olyan hangerőn, hogy még a telefon is zavarba jön miatta.
És ott vannak a játékok. Az a pillanat, amikor a csendes váróteremben hirtelen megszólal egy digitális géppuska, az nem baki. Az performansz. Az interaktív élmény. A Kihangosított Ember ilyenkor büszkén mered a képernyőre, miközben körülötte mindenki egyszerre rezzen össze, mint egy rosszul időzített villámcsapásnál. De ő nem veszi észre. Vagy igen – és ez benne a szép.
Ha valaki szólni mer, hogy esetleg… halkabban… talán… akkor jön a tekintet. Az a keverék: sértett őz, félreértett művész és üldözött szabadságharcos.
– Mi van? Zavar?
Mintha a kérdés nem volna önmagában is költői. Hiszen szerinte ez tök normális. Ő így él. Aki nem bírja, az menjen erdőbe. Vagy kolostorba. Vagy vásároljon zajszűrős lelket.
A Kihangosított Ember nem rosszindulatú. Csak következetes. Számára a világ egy nagy nappali, mindenki más pedig statiszta az ő életének hangosított epizódjában. A csend gyanús, az intimitás túlértékelt, az alkalmazkodás pedig valami olyasmi, amit mindig másoktól várunk el.
És miközben elteszi a telefonját, még odadob egy félmosolyt, mintha azt mondaná: ugye, nem volt ez olyan vészes?
Nem.
Csak mindannyian végignéztük – és végighallgattuk – az életed legunalmasabb jelenetét.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése