Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 754.

A Kihangosított Ember 

 

 

 
 
Ő nem egyszerűen telefonál. Ő tartalmat szolgáltat. Nyilvánosan. Kötelező jelleggel. Előfizetés nélkül.
 
Megérkezik a buszra, leül, és már nyomja is a kihangosítót, mintha legalábbis egy TED Talk indulna:
 
– MONDOM, HOGY A FŐNÖK IS OTT VOLT!
 
A busz pedig megtudja. A sofőr, az utasok, a hátsó ülésen alvó kisgyerek lelke mélyén is visszhangzik az információ. Mert a Kihangosított Ember hite szerint ami vele történik, az közügy.
 
A fülhallgató? Az valami dekadens, nyugati hóbort. Elidegenít. Elválaszt. Bezár. Ő viszont kapcsolódik. Mindenkihez. Akarva-akaratlan. Ha híreket hallgat, akkor úgy, hogy a világpolitikai elemzés minimum három megállóval előbb érjen célba, mint ő. Ha filmet néz, akkor természetesen akciót. Robbanással. Sikítással. Olyan hangerőn, hogy még a telefon is zavarba jön miatta.
 
És ott vannak a játékok. Az a pillanat, amikor a csendes váróteremben hirtelen megszólal egy digitális géppuska, az nem baki. Az performansz. Az interaktív élmény. A Kihangosított Ember ilyenkor büszkén mered a képernyőre, miközben körülötte mindenki egyszerre rezzen össze, mint egy rosszul időzített villámcsapásnál. De ő nem veszi észre. Vagy igen – és ez benne a szép.
 
Ha valaki szólni mer, hogy esetleg… halkabban… talán… akkor jön a tekintet. Az a keverék: sértett őz, félreértett művész és üldözött szabadságharcos.
– Mi van? Zavar?
 
Mintha a kérdés nem volna önmagában is költői. Hiszen szerinte ez tök normális. Ő így él. Aki nem bírja, az menjen erdőbe. Vagy kolostorba. Vagy vásároljon zajszűrős lelket.
 
A Kihangosított Ember nem rosszindulatú. Csak következetes. Számára a világ egy nagy nappali, mindenki más pedig statiszta az ő életének hangosított epizódjában. A csend gyanús, az intimitás túlértékelt, az alkalmazkodás pedig valami olyasmi, amit mindig másoktól várunk el.
 
És miközben elteszi a telefonját, még odadob egy félmosolyt, mintha azt mondaná: ugye, nem volt ez olyan vészes?
 
Nem.
 
Csak mindannyian végignéztük – és végighallgattuk – az életed legunalmasabb jelenetét.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...
Megjegyzés küldése
További információk

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...
Megjegyzés küldése
További információk

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...
Megjegyzés küldése
További információk