A család új hierarchiája
A modern magyar lakásban csend van. Nem azért, mert béke honol, hanem mert a gyerekek tanultak. Ők már tudják: nevetni csak befelé, nagyon halkan szabad.
A kutya viszont szabad. Ő ugathat, haraphat, az asztalra ugrálhat, idegen ölébe mászhat, és ha véletlenül a vendégnek gyerekkori traumája van a kuvaszokkal, hát… az az ő személyes problémája. A macskának sem jár büntetés, ha kapar, karmol, harap.
– Jaj, ne szólj rá, érzékeny! – suttogja a gazda, miközben a gyereket fél órája pszichológiai hadviseléssel tartja sakkban.
A gyerek felelősségteljes állampolgár: nem hangoskodik, nem hisztizik, nem létezik. A kutya viszont családtag. Sőt: főcsaládtag.
A kutya érzelmei fontosak. A kutya határait tiszteletben kell tartani. A kutyát nem lehet csak úgy „kitenni az udvarra”, mert az trauma. A gyereket viszont igen. Legalábbis verbálisan.
A kutya beteg? Telefon haza, szabi, könnyek, Facebook-poszt, szívecske.
A gyerek beteg? – Jaj, ne dramatizálj, nekem is fájt gyerekkoromban.
A kutya projekt. A kutya identitás. A kutya insta-kompatibilis. A gyerek viszont beszél, kérdez, fejlődik, és időnként kritikát fogalmaz meg – ami köztudottan toxikus.
A kutya feltétel nélkül szeret. Mert nem tudja, mi az a feltétel. A gyerek viszont emlékezik.
Így lett a lakásban rend: felül a kutya, alatta a felnőtt, legalul a gyerek – aki legalább csendben van.
És ez a legfontosabb.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése