Napi nyelvtannáci feljegyzései egy túlélő tollából
Ma is felébredtem. Kinyitottam az internetet, mint más a hűtőt. És ahogy ott világított rám a hírfolyam neonfényű belseje, rám köszönt: "Én".
Nem a mondat elején. Nem ünneplőben. Nem piedesztálon. Csak úgy.
Nagybetűvel. Mint egy önérzetes személyes névmás, amely reggelente borotválkozik, nyakkendőt köt, és azt mondja: „Ma fontos vagyok. Ma Én vagyok a fontos.”
Pedig nem. Ott, a mondat közepén, mezítlábasan ácsorogva, te csak "én" vagy. Kicsivel. Apró, szerény, mint egy rendesen nevelt betű a sor végén.
És akkor jön a „Te”. Így. Nagy T-vel. Mint egy feudális megszólítás. Mintha a kommentelő meghajolna, mielőtt leírja: „Mit gondolsz Te gondolsz erről?”
Semmi baj, nem sértődöm meg. Nem kell aranyozott kezdőbetű, nem vagyok porcelán nipptárgy a vitrinben.
A kivétel persze megvan. A nagy Ő. Ő az egyetlen. Ő a betűrend koronázatlan királynője. Ő a nyelvtan romantikus operahősnője, aki belép, és minden kisbetű elnémul. De az összes többi… nos… csak ő.
Aztán jön a következő lépcsőfok a digitális Himaláján: a Magyar.
Nagy M-mel. Villog. Lobog. Fényreklám. Mellette meg ott kucorog szerényen: svéd, francia, olasz, japán. Mint egy betűméretileg diszkriminált ENSZ-közgyűlés.
Pedig rossz hírem van a nagybetű-szablyacsörgetőknek: a népnevek bizony kicsik.
Mind. Egységesen. Függetlenül attól, mennyire dobog hozzájuk a billentyűzet fölött a szív.
Tudom, jön az ellenérv. Az Érzelem. A Tisztelet. A Pátosz. A Hát-De-Én-Így-Érzem.
Szép dolog az érzelem. Csak nem helyesírási szabály.
Ünnepek? Jöhetnek nagybetűvel. Karácsony. Húsvét. Honfoglalás. Szabadságharc.
Ők hivatalosan is felvették a díszegyenruhát.
De amikor egy szövegben harminckétszer bukkan fel a "Magyar", miközben a többi népnév mezítláb caplat mögötte, az már nem megható. Az már tipográfiai bokán rúgás.
És igen. A népnevek nem tulajdonnevek. Ezért kicsik. Hogy mi a tulajdonnév?
Nos… általános iskola, alsó tagozat, vonalas füzet, kék-piros ceruza, csillagos ötös a margón.
Csókolom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése