A népmesékben mágikus kutak vannak, amelyekből bölcsesség fakad. Nálunk is van kút, csak épp más folyadék csordogál belőle. Kicsit barna, kicsit büdös, de a miénk.
Mi ugyanis olykor lelkesen ünnepeljük, amikor a tegnapi dermedt kupacot mára sikerül hígabb, csikarósabb verzióban tálalni. És tessék, máris örömünnep: legalább nem ugyanaz, mint a tegnapi nyögvenyelős. A változatosság gyönyörködtet, még akkor is, ha az illata elárul mindent.
A magyar közérzetbe valahogy beleégett a túlélőromantika: majd jó lesz, ha más lesz, akkor is, ha rosszabbul esik. A hígabb változat olyan, mint egy új szezon egy sorozatban, amelyet már régen elkaszálni kellett volna, de még fut, mert a nézők szeretnek panaszkodni róla. Valahol élvezzük ezt a fanyar ízt, mint egy régi kedvencet, ami sosem volt jó, de legalább ismerős.
Aztán ott állnak az új arcok, akik látszólag frissen emelkedtek ki a nagy nemzeti üstből, rajtuk még csillog a pára. Kicsit nárcisztikusak, kissé pszichopaták, nagyon éhesek. De hát érvényesülni szeretnének, ezért a barna kupacot sztaniolba csomagolják és úgy árusítják a népnek. Mi pedig nézzük őket, és azt mondjuk:
legalább mozog valami, valami új. Ha rosszabb, hát rosszabb. Ha csikar, hát csikar. De legalább érezzük, hogy élünk.
Nehéz eldönteni, hogy mindez tragédia vagy groteszk kabaré, de abban biztosak lehetünk, hogy valahol mélyen hiszünk a nagy nemzeti átalakulásokban, még ha csak annyi történik is, hogy a sűrűből híg lesz, a hígból pedig majd újra valami más állag. Csikarósabb, fájóbb, de hát szenvedni jó. Úgyis sírva vigad a magyar.
Addig is megvonjuk a vállunkat, sóhajtunk egyet, és odafordulunk a szomszédhoz:
– Hát nézd, legalább változik.
– Ja. Ha már jó nem lesz, legalább legyen más.
És valahogy ebben a mondatban benne van a teljes kollektív bölcsességünk, az ország krónikája, és a kórházi zárójelentés első mondata is. 
Megjegyzések
Megjegyzés küldése