Agymenés 662.

A Martin-gate™ – Karácsonyi pátosz extra habbal

 

A magyar közélet újra megajándékozott minket valamivel, amire senki sem számított, kivéve persze minden PR-ost, aki decemberben is dolgozik: egy hollywoodi szomorúságdrámába oltott politikai Facebook-poszt, amiben minden megvan, amit egy ünnepi érzelmi zsarolásnak tudnia kell.

 

Történik ugyanis, hogy Martin, az elnevezésében is rendkívül kreatívan megváltoztatott nevű kisfiú, hónapok óta a budapesti lépcsőházak Airbnb-mentes bugyraiban él. Igen, hónapok óta.

 

Budapesten.

Lépcsőházban.

 

Úgy, hogy a lakók egy része már attól kiborul, ha valaki fél órával később viszi le a szelektívet.

 

De itt minden lehetséges, hiszen a történet nem a valóságban játszódik, hanem egy PR-álomországban, ahol:

a rendőrök csak díszletként járőröznek,

a közös képviselő nem egy hadvezér,

és egy 11 éves szökött gyerek teljesen észrevétlenül él a város legfigyeltebb csomópontjaiban.

 

Aztán jön a klasszikus „jó ember”, aki nemcsak felismeri a bajt, hanem meg is oldja, mégpedig úgy, hogy: Elviszi a gyereket.

 

Hová?

Hát ebben a ped@filoktól hemzsegő világban először haza, aztán terméstesen egy tarnazsadányi politikai fórumra. Mert a 11 éves gyerek minden álma ez volt, így karácsony előtt, Mikulás ajándékként.

 

Normális helyzetben ez úgy hangzana, mint egy rossz vicc.

 

A nagy magyar mentális mélybugyorban úgy hangzik, mint a sztori egyik legéletszerűbb eleme.

 

Mert ha találunk egy traumatikus gyereket, akit három éve bántalmaznak, betörésre kényszerítenek és minden éjjel lépcsőházban alszik, akkor természetesen az első dolgunk az, hogy vállalva még a ped@fília vádját is, hazavisszük, utána pedig Magyar Péter fórumára, hogy megmutassuk egy közönségnek.

 

Hiszen ne maradjon már ki a gyerek a kampányból, így karácsony előtt, amikor a gyerekek, kiscicák és kiskutyák a reklámokban úgyis mennek, mint a bejgli.

A nevelő közben kedvesen megkéri őket, hogy: „Fiúk, vigyétek már be a rendőrségre, mert ő egy eltűnt kiskorú.” De hát ki figyel a szabályokra, amikor drámai ívet kell építeni? Még a végén megtörne a narratíva fensége.

 

A csúcsjelenet pedig: Martin új ruhát kap, és a csapat boldogan útnak indul Szolnokra, vissza az otthonba. Mert így működik a magyar gyermekvédelmi rendszer, ugye: gyorsan, gördülékenyen, jegyzőkönyv nélkül, egy kis „selfie-mosolyogj ide”-hangulattal, természetesen beélesített kamerákkal és kellemes megvilágítással.

 

A poszt pedig természetesen nem politikai. Ezt onnan lehet tudni, hogy háromszor elmondják, hogy nem az. Ahogyan a „nem vagyok rasszista, de…” mondatnak is mindig az a része a hazugság, ami az első vessző előtt van.

 

És végül az üzenet: „A felelősség közös.”

 

Az a mondat, ami körülbelül annyira tartalmas, mint a hitelkártyás mikuláscsomag: jól néz ki, de belül üres.

 

Mert a történet nem arról szól, hogy egy gyerek bajban van.

Arról szól, hogy a bajból lehet-e karácsonyi kampányt csinálni.

Spoiler: lehet.

És meg is csinálták.