Amikor legutóbb elmentem a háziorvoshoz, már az ajtóban tudtam, hogy ez nem egy sima vizit lesz, hanem zarándoklat a magyar egészségügy legendásan kanyargós ösvényein. A folyosó olyan volt, mint egy falusi kultúrház a nyugdíjas-klub napján: kár, hogy pogácsa nem volt, de cserébe mindenki ismer valakit, aki ismer valakit, akinek egyszer már volt ilyen köhögése/hasfájása/hányingere.
A nénik úgy méregettek, mintha legalábbis a teljes járványügyi veszélyhelyzetet kézicsomagban hoztam volna. Az egyik olyan tekintettel nézegetett rám, amit utoljára a szomszéd macskán láttam, amikor tudta, hogy nálam van a sonkás szendvics és egy halkonzerv is. Csak ez a néni nem szendvicset akart, és nem halat, hanem átadni három különböző bacit és mellé bónuszként két frissen termelt összeesküvés-elméletet.
A sor nem sor volt, hanem népi installáció: mindenki tudta, ki után jön, csak én nem. Amikor óvatosan megkérdeztem egy bácsit: – Maga után én jövök?
A bácsi megsértődött, mintha legalábbis a tisztségét kérdőjeleztem volna meg.
– Maga? Engem? Megelőzni?
– Uram, én azt se tudom, most melyik épületben vagyok és hová megyek. Ha kiderül, hogy ez a postahivatal, eskü, azt is elhiszem magának.
Végül bejutok. A doktor rám pillant, olyan arccal, mint aki pontosan tudja: nincs komoly bajom, de én ezt makacsul nem vagyok hajlandó tudomásul venni. A számítógépe még mindig Windows 98-at futtat, a háttérkép pedig biztosan egy pendrive-ról került rá, ami több vírust látott, mint egy vidéki óvoda náthaszezonban.
– Mi a panasza? – kérdezi, miközben a monitort simogatja, nehogy szétesse a szeretet.
– Hát… köhögök – mondom.
Ekkor úgy kapja fel fejét, mint a kutya, amikor csörög a hűtő ajtaja.
– Mióta?
– Két napja.
– És most ezért jött?
Mondhattam volna, hogy tavaly, amikor nem jöttem, három hétig úgy köhögtem, hogy az okosórám légiriadót jelzett, a kutyám pedig elbújt a sarokba. De nem mondtam. Csak ültem, mint aki érzi: most születik meg a diagnózis, ami semmit nem mond, de legalább hazamehetek.
Megvizsgál. Olyan finoman tapogatja meg a hátam, mintha attól tartana, hogy ha kicsit jobban megnyom, széthullok, mint egy rossz tüzép-építésű kerti sufnipolc.
– Semmi extra – mondja. – Majd jobban lesz. Ha akar, vegyen olyan édes-keserű-savanyú szirupot.
Ja, tudom, azt ami után három órán át azt érzed, hogy belülről mosták át Klór-Maxi-Power-rel a légcsövedet.
Ez a „majd jobban lesz” a magyar orvosi ellátás szent mondása. Jelentése: nem tudjuk, mi a baja, de valószínűleg úgyis elmúlik.
Recept nincs, fizetés nincs, csak egy nagy sóhaj és a remény, hogy a szél nem arra hordja a kórt, amerre hazamegyek.
Kilépek a folyosóra, ahol a nénik és bácsik még mindig a társasági életet élik, mintha ez lenne a hét legnagyobb közösségi eseménye. A padon ül egy újabb bácsi, rám néz, és megkérdezi:
– Maga után én jövök, ugye?
Ott megtörtem.
– Uram… maga előtt én még meg se születtem. De menjen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése