A társadalom néha úgy ül a saját életének premierjén, mintha jegyet tévesztett volna, és egy különösen bizarr családi reality közepén találta volna magát. Csak nézi a bántalmazó, bűnöző dinasztiák évadainak végtelenített ismétlését, ahol a szereplők rendre továbbadják a családi receptet: egy csipet káosz, egy marék agresszió, ízlés szerint törvénysértés. A végén meg rácsapják a fedőt, és megy tovább a generációs lakoma, mintha mi sem történt volna.
Aztán egyszer csak valaki felnéz a tányérból, és elhangzik a Nagy Kérdés, amitől az univerzum szemöldöke felkúszik: „De hát hogy a csába nem lett ettől a kábszeres anyából és a hivatásos betörő apától hegedűművész vagy etikett-tanár gyermek?”
Igen, valóban érthetetlen. Hiszen minden jel arra mutatott, hogy a gyerek majd Chopint gyűröget a zongorán, miközben teázás közben katalogizálja a ‘kérem-ne-fingjon-az-asztalnál’ szabályzat legújabb kiadását. Csoda, hogy mégsem ez történt.
A társadalom meg csak néz, mint amikor valaki a mosógépbe tölti a mosogatószert, majd csodálkozik, hogy habzik a nappali. Sosem a folyamatot érti, mindig csak a végeredményen akad fenn.
Pedig a család, ugye, nem varázsládikó. Amit beletöltünk, az jön ki belőle – legfeljebb több zajjal és kevesebb hegedűvel.
Aztán megint megy tovább minden, a nép pedig újabb évadot rendel a kedvenc tragikomédiájából, hátha most majd tényleg etikett-tanár lesz a kis Juniorból.
De hát… a remény hal meg utoljára. A józan ész meg úgyis jóval előbb. 
Megjegyzések
Megjegyzés küldése