Agymenés 651.

A nagy politikai állatszelídítés

 

Magyar Péter most úgy ölelgeti Gajdos Lászlót, mintha legalábbis egy veszélyeztetett pandafaj utolsó példányát sikerült volna személyesen megmentenie a kipusztulástól. A kormány pedig ott áll, felhúzott szemöldökkel, és próbálja feldolgozni: hogy lehet az, hogy miután gondosan kitömték Gajdost minden elképzelhető fejlesztési pénzzel, támogatással és politikai dicsfénnyel, a jóember hirtelen átcsattogott az ellenzéki oldalra — és még integet is hozzá?

 

A miniszteri folyosókon olyan a hangulat, mint amikor rájössz, hogy a gyerek a szomszédnak adta tovább a drága csokidat. „Mi ez, Laci? Ezt érdemeltük?!”

 

Magyar viszont boldog. Elképesztően boldog.

 

Olyan fény gyulladt az arcán, amit eddig csak akkor láttunk, amikor nagyívű kampányturnéin épp azt ecsetelte, ki mindenkinek nem lesz munkája áprilistól. Mert ne felejtsük el, Péter egy éven át nagyüzemben osztotta be a fél országot a ‘kinyírjuk-felkoncoljuk-árokba tesszük’ kategóriába, ha valaki merészelte nem úgy gondolni a világot, ahogy ő.

 

Hivatalnok? „Repülj!”

Újságíró? „Mars a propagandával együtt a lecsóba!”

Más vélemény? „Áprilistól úgysem leszel ott, ahol most.”

 

Most pedig itt áll, mosolyogva, és úgy cirógatja Gajdos Lászlót, mintha mi sem történt volna. Még kísértetiesen hasonlít is arra, amikor egy kaszabolós akciófilm végén hirtelen átöleli a főhős a mellékszereplőt, akit az első felvonásban majdnem megölt — csak mert hirtelen megérzi a "sors hívását”.

 

A kormány közben dühösen toporog valamelyik hivatal mélyén:

„Laci, mi adtunk neked mindent! Pénzt, fejlesztést, díjakat… és te cserébe elmész az ellenzékhez?!”

 

Gajdos meg vállat von, mint aki rájött: a pingvinek és a bégető birkák között valahogy kevesebb a politikai elvárás.

 

Magyar pedig a világ legtermészetesebb arcával áll oda mellé, mintha nem ő lett volna tegnap az ország legfőbb politikai hóhéra, aki előadásról előadásra mutatta be, milyen változatos módokon fogja megtisztítani a közéletet mindenkitől, aki számára kellemetlen lehet akár egyetlen pillanatig is.

 

Ma már a szeretet hangján szól: „Laci, te vagy a demokrácia új jelképe!”

 

Az egész ország nézi a jelenetet, kicsit döbbenten, kicsit szórakozva — mint amikor a szurikáták váratlanul összeverekednek a kifutó közepén.

 

És végül mindenki megtalálja a maga mondanivalóját:

A kormány: „Árulás!”

A Gajdos: „Jaj, hagyjatok már, jó helyen leszek.”

A Magyar: „Gyere, Laci, lesz új videó! Van profi fotós, vakuval.”

A nézők: „Ez már tényleg a politikai állatkert extra előadása.”

 

A következetesség meg?

Nos, az valahol ott maradt a kifutó mögött, az üres tápos zsákok között.