Agymenés 669.

 

A tömegközlekedésben az a legszebb, hogy soha nem tudod, kit kapsz magad mellé. Ez egy élő Tinder, csak itt senki sem akar párosodni, és mindenki büdös.

Felszállok a buszra, és már az első lépésnél érzem, hogy valaki a hátam mögött úgy tol, mintha az utolsó helikopterre szállnánk fel Saigonból. Egy néni, 40 kiló vasággyal, de a könyökével simán lehetne MMA-fighter.

 

– Menjé’ má’ beljebb, aranyom!

 

Arra gondolok, hogy ha ennél beljebb megyek, már a sofőr ölében ülök, de nem vitatkozom.

 

A buszon persze kánikula van, mert a klímát csak akkor kapcsolják be, ha már a főtt rák is reklamál a meleg miatt. A tetőről csöpög a pára, mindenki izzad, mint bringás a Tour de France-on, és a levegőben olyan vizes emberpára kering, amitől az orromban megrohad az akarat.

 

Aztán felszáll egy nő, aki azonnal belekezd a telefonálásba, olyan hangerővel, hogy a BKK diszpécserközpont is jegyzetel.

 

– MONDOM NEKED, JÓZSI, HOGY NEM AZÉ’ VÁLTUNK EL, HANEM MERT EGY HAZUG DISZNÓ VAGY!

 

A fél busz egyszerre érzi azt a különös kötődést, amit csak a közös, nem kért magánéleti részletek adnak.

 

A villamoson külön kasztok vannak:

• A Királynő, aki úgy áll a kijárat előtt két megállóval korábban, hogy senki se merje megelőzni.
• A Táskás Harcos, aki minden kanyarban valakit lever a laptop táskájával és/vagy hátizsákjával.
• A Gumicukros Gyerek, aki 300 decibelen kérdezi: „MIKOR SZÁLLUNK LE ANYAAAAA?”
• És persze A Megkapaszkodni Nem Tudó Ember, aki minden fékezésnél elindul, mint egy emberi torpedó: vagy téged talál el, vagy a könyöködet rúgja hátulról, de a végén mindig rád fogja: – Hát miért kapaszkodsz ilyen hülyén?

 

A metró egy külön világ. Olyan, mint egy vizes, rozsdás alagútban szervezett pszichológiai stresszteszt.

 

Bezáródnak az ajtók. A hangszóró mondja: – Kérjük, vigyázzanak, az ajtók záródnak.

 

Erre valaki futni kezd. Mindig van egy, aki megindul, mint akit kilőttek, és bevágja magát a résbe, miközben a fél szerelvény felhördül: – Ezt most MIÉRT?!

 

Aztán szagok jönnek.

Sokféle szag.

 

A tömegközlekedésben az a bámulatos, hogy a testnedvek és dezodorok keveréke olyan aromát alkot, amit még az ENSZ egészségügyi világszervezete sem tudna beazonosítani.

 

A buszon mellettem egy úr telepedik le. Úgy szuszog, mint egy rosszul karbantartott gőzgép. Két megálló után halkan, mély átéléssel fingik egyet. A rezgésből érzem, hogy nem először csinálja. Fel sem néz. Ez az ő terepe.

 

Aztán valahogy mindig megjelenik a Bliccelő, aki a jegyellenőr láttán úgy dobja le magát a járatról, mint a gyorsnaszád, miközben közben ordít: – ÉN CSAK A KÖVETKEZŐIG MENTEM VOLNAAA!

 

Megérkezem végül. Leszállok. Élek. A vérnyomásom nem normális, a lelkem sérült, de a BKK szerint a rendszer működik. Még ha drága is, még ha zsúfolt is, még ha büdös is.

 

És én?

Holnap újra megyek.

Mert aki tömegközlekedik, az vagy hős… …vagy nincs autója. Vagy szimplán hülye.