A nagy iratfeltalálás avagy amikor a gyermekvédelem kampányeszközzé válik
Van az a pillanat a politikában, amikor valaki izgatott arccal berohan a színpadra, magasba emel egy vaskos paksamétát, és ünnepélyesen kijelenti: „Megtaláltuk.”
Nem az elveszett kulcsot. Nem Atlantiszt. Egy dokumentumot. Sok oldalasat.
Olyat, ami eddig valahogy mindig pont akkor nem volt kéznél, amikor tényleg kellett volna, viszont csodálatos módon pontosan akkor kerül elő, amikor a közvélemény grafikonja lefelé csúszik, mint szappan a fürdőkádban. Hiába, na, az MI világa csodákra képes.
A dokumentum ilyenkor nem egyszerű irat. A dokumentum jelkép. Lobogtatni kell, lehetőleg fényképezhető szögben. Nem baj, ha eddig szakemberek évek óta ismerték, használták, forgatták, jegyzetelték. Az nem számít. Az sem, hogy kicsit meg lett piszkálva, az MI kicsit megdolgozta. Semmi sem számít. Csak az, hogy a Facebookon nem volt kint. Márpedig ami nem volt kint a Facebookon, az addig nem is létezett.
A forgatókönyv egyszerű, mint egy rosszul megírt erkölcsi példázat.
Van egy rendszer, amiben emberek dolgoznak. Emberek, akik között sajnos előfordulnak torz figurák, hatalommal visszaélők, szadisták. Ez botrány. Ez bűncselekmény. Ez büntetendő.
De a politikai színpadon ez kevés. Ott ennél több kell. Ott rendszerszintű gonosz kell. Olyan, amit egy emberre, lehetőleg egy miniszterelnökre lehet rárajzolni, vastag filccel, aláhúzva.
És akkor jön a kérdés, amit valahogy mindig illetlenség feltenni:
- Ha holnap reggel más kormány kel fel az ágyból, akkor mi történik?
- A tegnap még szadista nevelő reggelre érzékeny pedagógussá válik?
- A problémás, traumatizált fiatal hirtelen kitűnő tanuló lesz, aki önként jelentkezik versmondásra?
Az intézményi patológia megsértődik, bocsánatot kér, és hazamegy?
A gyermekvédelem nem varázslat. Nem színpad. Nem tüntetésre optimalizált műfaj. Jogszabály van. Ellenőrzés van. Működés van. És igen, hibák is vannak. Ezeket javítani kell. Unalmas munkával. Papírral. Szakemberekkel. Nem megafonokkal, macikkal és mécsesekkel.
A legszebb az egészben mégis az, amikor a hirtelen jött gyermekvédő szerepben feltűnő politikus erkölcsi piedesztálra áll, miközben a múltja csendben köhint egyet a háttérben. Olyankor a morál kissé megbillen, mint olcsó színpad egy rosszul beállított koncerten.
Nem egyszerű erről beszélni. Nem is lehet indulat nélkül. De talán pont ezért kellene különösen vigyázni.
Mert amikor a gyermekvédelem kampányeszközzé válik, akkor nem csak a rendszer sérül tovább, hanem azok is, akikről elvileg szólna az egész.
És ez az a pont, ahol már nem dokumentumokat kellene lobogtatni, hanem csendben dolgozni.
De az nem fotogén.
Az nem hoz lájkot.
Az nem növeli az egót.
És hát tudjuk: ami nem növeli az egót, az a modern politikában szinte nem is létezik. 
Megjegyzések
Megjegyzés küldése