Agymenés 702.

Karácsony első napja, avagy a családlátogatási projekt

 

Karácsony első napja nem ünnep, hanem logisztikai hadművelet. A családlátogatási projekt már november végén elindult, azóta heti rendszerességgel zajlanak az egyeztetések, amelyek minden alkalommal ugyanoda futnak ki: miért mindig az ő anyjához megyünk előbb, és miért soha nem az enyémhez. A válasz természetesen bonyolult, érzékeny és teljesen értelmetlen.

 

Reggel kilenckor gyülekezik a ronda pulcsis kommandó. Mindenkin legalább egy rénszarvas, ami gyanúsan kacsint, és egy karácsonyi motívum, amit valaki valahol viccesnek gondolt. A kabátok alatt ott lapulnak a standard ajándékok, gondosan becsomagolva, hogy ne lehessen azonnal felismerni őket.

 

A csomagban ott a bor. Nem az év bora, túlárazva, de legalább finom, hanem a tavaly kapott, amit akkor se bontottunk ki, mert „túl savas”, vagy „túl testes”, vagy mert valaki azt mondta rá, hogy karakteres, és azóta félünk tőle. Ott a zsebkendő, amihez senki nem nyúl, mert az orrfújás ma már digitális korban zajlik. A nyakkendő leértékelt, tavaly kapott, de még mindig címkés, tehát ajándékálló. A zokni kötelező elem, a törülköző pedig az ezredik, de legalább egységes lesz a fürdőszoba.

 

A lényeg, hogy legyen valami. Bármi. Nem baj, ha a kutyának sincs rá szüksége, mert a gesztus számít. Illetve nem számít, de így szoktuk.

 

A látogatások sorrendje közben folyamatosan újratárgyalódik. Menjünk előbb ide, mert ott sértődés lesz. Ne oda, mert ott tavaly voltunk először. De ha most nem, akkor soha többé nem hívnak. A GPS idegösszeomlást kap, mi pedig passzív mosollyal parkolunk le a következő kötelező boldogságállomásnál.

 

A harmadik helyen már nem eszünk, csak kóstolunk. Ez a mondat minden évben elhangzik, és minden évben hazugság. A halászlé „csak egy merőkanál”, a töltött káposzta „kicsi”, a bejgli „vékony szelet”, ami rejtélyes módon négyujjnyi vastagságú. Mindezt azzal a magyarázattal, hogy „mégiscsak ünnep van”.

Este kilenc körül, amikor végre hazaérünk, az ünnepi hangulat epegörcs formájában visszaköszön. Az ember a kanapén ül, mozdulatlanul, és fejben újratárgyalja az életét, különös tekintettel arra a harmadik tányér káposztára. A bejgli már nem édesség, hanem fenyegetés. A halászlé emlék, ami újra és újra felbukkan.

 

A csomagtartóban közben új ajándékok zörögnek. Bor, zsebkendő, törülköző. A kör bezárult. A gyomor nem.

 

Karácsony első napja sikeres volt. Mindenki megsértődött egy kicsit, mindenki elfáradt nagyon, és valaki biztosan megfogadja, hogy jövőre kevesebbet eszik. Ez a fogadalom egészen szilveszterig kitart.