Párkapcsolati őszi helyzet – amikor a fáradtság már külön családtag
Ilyenkor mindenki egy kicsit fáradtabb, érzékenyebb, ingerlékenyebb, és minden apróságban ott bujkál a telet megelőző, mélyenszántó létfáradtság.
A klasszikus jelenet valahogy így indul: – Nem vagyok morcos, csak fáradt vagyok.
Ez az univerzális mondat, ami minden párkapcsolat szótárában szerepel, egyenértékű azzal, hogy: „Valami baj van, de még én sem tudom pontosan micsoda.”
A pár másik fele ilyenkor óvatos, mint egy bombahatástalanító: lassan közelít, félhangon kérdez, nehogy a hangszín is robbanást idézzen elő.
– Akkor miért csapkodod az ajtót?
Ez a kérdés sosem vádló, inkább kíváncsi.
Olyan, mint amikor megkérdezed: „Miért esik már megint az eső?”
A válasz ugyanúgy nem racionális.
És ekkor jön a legendás, megkerülhetetlen, tökéletesen őszi lelkiállapotot tükröző mondat: – Mert az is fáradt.
Ez az a pont, ahol az ember rájön, hogy az őszben minden fáradt:
– a lomb, ami lehullik,
– a szél, ami csak lazán fúj,
– a napfény, ami alig tud átvergődni a felhőkön,
– és bizony az ajtó is, amely már délelőtt óta hallgatja a mindennapi ideges sóhajokat.
A valóságban az ajtó persze nem fáradt, de ősszel a tárgyakra könnyebb kivetíteni a hangulatot, mint bevallani, hogy: „Én vagyok az, aki két hete egy megkezdett teával próbálja átvészelni az életet.”
A párkapcsolati őszi helyzet tehát nem konfliktus, hanem egy hangulatállapot, ahol minden mondat mögött ott rezeg az őszi napfogyatkozás és a téli felkészülés kimerültsége.
Ilyenkor a pár tagjai gyakran úgy működnek, mint két külön időjárásjelentés:
– egyik fél borús,
– a másik szeles,
– és a kapcsolatban időnként kialakulhat egy kisebb érzelmi ködfolt.
A lényeg azonban mindig ugyanaz: mindketten fáradtak, és mindketten próbálják elviselni egymást – meg az őszt. És valahol ebben a közösen cipelt fáradtságban van az ősz szépsége is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése