Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 672.

Párkapcsolati őszi helyzet – amikor a fáradtság már külön családtag


 

Az ősz nemcsak a természetben hoz változást, hanem a párkapcsolatokban is.
Ilyenkor mindenki egy kicsit fáradtabb, érzékenyebb, ingerlékenyebb, és minden apróságban ott bujkál a telet megelőző, mélyenszántó létfáradtság.
 
A klasszikus jelenet valahogy így indul: – Nem vagyok morcos, csak fáradt vagyok.
 
Ez az univerzális mondat, ami minden párkapcsolat szótárában szerepel, egyenértékű azzal, hogy: „Valami baj van, de még én sem tudom pontosan micsoda.”
 
A pár másik fele ilyenkor óvatos, mint egy bombahatástalanító: lassan közelít, félhangon kérdez, nehogy a hangszín is robbanást idézzen elő.
– Akkor miért csapkodod az ajtót?
 
Ez a kérdés sosem vádló, inkább kíváncsi.
 
Olyan, mint amikor megkérdezed: „Miért esik már megint az eső?”
A válasz ugyanúgy nem racionális.
 
És ekkor jön a legendás, megkerülhetetlen, tökéletesen őszi lelkiállapotot tükröző mondat: – Mert az is fáradt.
 
Ez az a pont, ahol az ember rájön, hogy az őszben minden fáradt:
– a lomb, ami lehullik,
– a szél, ami csak lazán fúj,
– a napfény, ami alig tud átvergődni a felhőkön,
– és bizony az ajtó is, amely már délelőtt óta hallgatja a mindennapi ideges sóhajokat.
 
A valóságban az ajtó persze nem fáradt, de ősszel a tárgyakra könnyebb kivetíteni a hangulatot, mint bevallani, hogy: „Én vagyok az, aki két hete egy megkezdett teával próbálja átvészelni az életet.”
 
A párkapcsolati őszi helyzet tehát nem konfliktus, hanem egy hangulatállapot, ahol minden mondat mögött ott rezeg az őszi napfogyatkozás és a téli felkészülés kimerültsége.
 
Ilyenkor a pár tagjai gyakran úgy működnek, mint két külön időjárásjelentés:
– egyik fél borús,
– a másik szeles,
– és a kapcsolatban időnként kialakulhat egy kisebb érzelmi ködfolt.
 
A lényeg azonban mindig ugyanaz: mindketten fáradtak, és mindketten próbálják elviselni egymást – meg az őszt. És valahol ebben a közösen cipelt fáradtságban van az ősz szépsége is.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...