Kétéves beázás, avagy a víz útja a józan ész körül
Van az úgy, hogy az ember azt hiszi, lakásban él. Falakkal, csövekkel, fizika törvényeivel. Aztán kiderül: valójában egy kortárs performansz részese, ahol a főszereplő a Víz, a mellékszereplők a Mesterek, a dramaturg pedig valahol eltűnt két ebédszünet között.
A történet immár lassan két éve tart. Két év alatt születnek gyerekek, buknak kormányok, kihalnak lakásfelújító trendek. Nálunk viszont csak egy dolog állandó: ázik valaki.
Először az alsó szomszéd ázott. Aztán mi is. Aztán megint ő. Majd újra mi. Ez egy olyan körforgás, amit még a természetvédelem is megirigyelne. A víz jön, megy, eltűnik, visszatér. Mint egy rossz ex, aki mindig „csak benézett”.
A hiba oka időközben többször gazdát cserélt, mint egy hamis műtárgy.
- Először a fúga volt a hibás. Nem egészében, csak kb. másfél milliméteren, mert nyilván ekkora rések mentén szoktak leomlani födémek. A fúga szilót kapott. A szomszéd tovább ázott.
- Ezután a zuhanytálca lett a bűnös. Lecserélték. A szomszéd tovább ázott.
- Majd a zuhanytálca pereme. Újraszilózás. Kétszer. Háromszor. Szigetelőcsík. Az is kétszer. Feljött, elvált, megsértődött. A szomszéd tovább ázott.
Közben nálunk csempék estek le, mintha a lakás jelezni próbálna: itt nem csak víz van, hanem baj is. A vécében penész, salétrom, nedvesség. A zuhanytálca kinézete olyan lett, mintha személyesen vett volna részt a honfoglalásban.
Aztán nyáron megérkezett a megoldás. Pontosabban: a vállalkozó, aki az egyhetes munkát hat hét alatt végezte el. Hat hét, amelyből három hétig nem volt víz és vécé, de legalább a melósok sem zavarták túl gyakran a romok közti elmélkedést.
Jöttek. Aztán nem jöttek. Aztán anyagért mentek. Kétszer. Ebédeltek. Hosszan. A lakás közben lakhatatlan installációvá vált.
Eltört a vécétartály. Eltűnt. Jött egy másik. Aztán kiderült, hogy az öblítőcsövet fél évvel korábban leburkolták. Semmi gond. Külső cső lett. Ferdén. Olyan szögben, amit még a gravitáció is szégyell.
Most két öblítőcsövünk van. Egy a falban. Egy kívül. Mert miért ne.
Aztán megszületett a végső magyarázat.
- Nem a cső.
- Nem a födém.
- Nem a strang.
- Nem a repedés.
- Nem a kivitelezés.
- Hanem mi.
Pontosabban az, hogy vizesen zuhanyzunk. Nem vicc, tényleg.
A víz, állítják, kifolyik a kőre, majd keresztülhalad járólapon, fúgán, vízszigetelésen, födémen, és AZONNAL megjelenik az alsó szomszéd mennyezetén. Ez már nem épületgépészet, hanem kvantumfizika.
A födémet nem bontották. A csöveket nem vizsgálták, csak a falban futókat random cserélték. Nyomáspróba nem volt. Strangvizsgálat nem volt. De a konklúzió megszületett: minden rendben van, csak rosszul élünk, nem lakáskompatibilis immáron az eddig hibátlan fürdési technikánk.
Ez kicsit olyan, mint amikor valaki szerint a penészt az okozza, hogy túl sokat lélegzünk. Nem a szigetelés. A kilégzés.
Most ott tartunk, hogy megint bontanak. Megint nálunk. Megint úgy, hogy nem tudni:
– honnan jön a víz
– tiszta-e vagy szenny
– miért ázik több lakás egyszerre
– és mikor esik a vécé faláról a következő csempe a fejünkre
Az alsó szomszéd közben már reflexből haluzik, mert amikor mi zuhanyzunk, nála azonnal esik az eső. Szerinte. Lehet, hogy már nem is mennyezet van ott, hanem mikroklíma.
Ez nem egy beázás.
Ez egy életérzés.
Ez az a pont, ahol az ember megérti: nem az a kérdés, hogy el fog-e ázni a lakás. Hanem az, hogy ki lesz érte felelős, amikor senki sem.
A történet természetesen folytatódik, mint egy elcseszett szappanopera. Karácsony előtt. Mert az ünnep lényege a meghittség. Nálunk ez a nedves falak és a sziló illata.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése