A digitális falu főterén már régen nem harang kondul, hanem a háromszavas kommentek csilingelnek. A nép ma ott gyűlik össze, ahol a gondolat súlya nem haladhatja meg egy fél TikTok-lead gravitációját. Ha a mondat tovább merészkedik, a közösség pánikba esik, mint a bögrébe szorult kanál: zörög, csörömpöl, de nem jut ki sehogy.
A hosszabb szöveg ugyanis gyanús. Bizalmatlanul szaglásszák, forgatják, aztán magabiztos arccal odaírják alá: „Ez kamu.” Vagy: „Erről miért nem írsz semmit, te elfogult bármi?” Mire te csendesen jelzed, hogy de hát pont erről írtál, ők már lobogó méltatlankodással értesítik a világot, hogy megsértetted frissen vasalt igazságérzetüket.
A jelenség lassan társadalmi sportággá válik. A hosszabb bejegyzés előtt megjelennek az ugródeszkán toporgó kommentelők, majd rekordidő alatt bemutatják a tripla csavaros félreértést, végén egy sértett fröccsintéssel. Az érvek fölött úgy suhannak át, mint a galamb az újautó-szalon felett: nyomot hagynak, de nem a kívánt módon.
Közben te ott állsz a szöveged mellett, mint egy gondosan felépített homokvárnál, amit a parton végigtrappoló algoritmus döglött halnak néz. Elmagyarázni minek? Aki ma túl hosszút ír, az úgy jár, mint az antik hírnök, aki versben számolt be csatáról: a többiek ránéztek, és egy emberként kérdezték, hogy „jó, de mi köze ennek a recepthez?”
A modern kommentkultúra tehát virágzik, bár a virág inkább emlékeztet egy felfújt gumisajtra. Színre is, formára is, de szagra mindenképp. De hát mit tehetünk? Írunk tovább. Talán egyszer ránk talál valaki, akinél nem olvad meg az értelem a húsz szó feletti hőmérsékletnél. Addig meg hadd tombolják ki magukat a hárombetűs bölcsek. Már úgyis megsértődtek. Akkor meg nem mindegy?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése