Agymenés 699.

Instant karma – avagy amikor a valóság visszakézből válaszol

 

 

 

Van az a pillanat, amikor egy politikai mantra nem vitában bukik meg, nem elemzésben, nem statisztikában, hanem a rideg, nyers valóságban. Amikor nem lehet tovább „keretezni”, „érzékenyíteni” és „kontextualizálni”, mert a tények olyan egyszerűek, mint egy rendőrségi közlemény mondatai.

 

Egy 15 éves lányt Budapest belvárosában, egy szórakozóhely előtt késsel mellkason szúrtak. Életveszélyesen. A földön fekvő sértettet kifosztották. Az elkövetők kiskorúak vagy épp csak nagykorúak. Kés volt náluk. Autóval menekültek. Ezek nem narratívák. Ezek tények.

 

És itt omlik össze az a gondosan épített, morálisan fölényeskedő díszlet, amelyben a balliberális oldal, élén a Tisza Párt-tal és politikai arcával, Magyar Péterrel, hosszú ideje magát a „gyermekvédelem” kizárólagos letéteményesének nevezi.

 

Mert mit hallunk ilyenkor reflexből?

 

Hogy a veszély a „kirekesztő beszédből” jön. Hogy a „fiatalok” elsősorban áldozatok. Hogy a rend, a kontroll, a következmény káros.

 

Csakhogy ebben az ügyben a valóság egészen mást mutat. Kiskorúak éjszaka szórakozóhelyek környékén. Kiskorúaknál fegyver. Csoportos támadás. Kifosztás. Szervezett menekülés. Nulla megelőzés. Nulla kontroll. Nulla elrettentő következmény.

 

Ez nem „szimbolikus erőszak”. Nem „társadalmi nyomás”. Nem elmélet. Ez egy brutális, konkrét bűncselekmény.

 

És akkor jön a kérdés, amit ilyenkor mindig sikerül elegánsan kikerülni. Mit keres egy 15 éves éjjel egy szórakozóhely előtt? Ki engedte el otthonról? Ki engedte be a szórakozóhelyre? Ki nézett félre? Hol volt a szülői felelősség? Hol volt az ellenőrzés? Indult-e bárkivel szemben eljárás azért, mert ezek a gyerekek nem otthon voltak, hanem késsel a zsebükben az utcán?

 

A válasz többnyire ugyanaz: gyors felelősség-elkenés. „Fiatalok voltak.” Mintha ez magyarázat lenne, nem pedig riasztó körülmény.

 

A cinizmus csúcsa pedig az, hogy miközben a baloldal és holdudvara a „gyermekek védelméről” prédikál, a gyakorlatban következetesen az elkövetők erkölcsi relativizálását végzi. Védi a közeget ideológiai hallgatással, és szabotálja a rendszert azzal, hogy még kimondani sem hajlandó, mi a probléma.

 

Ez nem gyerekvédelem. Ez a következménymentesség kultúrája.

 

Ezt a kultúrát évtizedek óta építik azok a „jogvédő” szervezetek is, amelyek mindig gyorsabban találnak jogot az erőszakos elkövetőnek, mint biztonságot az áldozatnak. Igen, ide tartozik az Amnesty International és a TASZ – Társaság a Szabadságjogokért is. Számtalanszor láttuk már: a többségi társadalom biztonsága rendszeresen alárendelődik egy ideológiai dogmának.

 

Ha a hatóságok kezét nem kötötték volna meg folyamatosan ezzel az álszent gondolkodással, ma nagy eséllyel nem lenne ott éjszaka egy 15 éves lány. Nem lenne kés a másiknál. Nem fosztaná ki a harmadik. Nem lenne 15 évesek közötti „féltékenységi vita” utáni szúrás. És nem az lenne az első reflex, hogy „ne általánosítsunk”.

 

Ebben az egyetlen ügyben is látványosan megbukott minden mantra. A szavak elfogytak, a valóság megszólalt.

 

Hívhatjuk ezt instant karmának is. Vagy egyszerűen annak, ami: egy tragédiának, amely újra megmutatta, mennyire veszélyes, amikor az ideológia fontosabb lesz a józan észnél.