Agymenés 659.

 A bejgli diktatúrája – A sütemény, amit senki sem kért, mégis mindenki eszik

 

 

A bejgli különös lény. Ez a sütemény egész évben egyáltalán nem létezik, majd decemberben megjelenik, akár egy ünnepi fenevad, és addig ül az asztalon, amíg valaki – önként vagy kényszer hatására – meg nem eszi.

 

A magyar családokban karácsonykor három bejgli mindig előfordul:

A diós, ami kissé száraz, de legalább ehető. A mákos, amitől a gyerek úgy néz ki, mintha bekokózta volna magát porcukorral. A gesztenyés, amelyet a család egyöntetű akarattal nem fogyaszt el, csak udvariasan kerülget. 

 

A diós bejgli belső hangja általában így panaszkodik: „Tudom, hogy recseg a fogad alatt a benne felejtett dióhéj, de könyörgöm, karácsony van, egyetek meg!”

 

A mákos bejgli meg csak gúnyosan vigyorog: „Nem baj, hogy mindenki tele lesz mákkal? Hah! Legalább mindenki látja, hogy én is itt voltam.”

 

A gesztenyés viszont a sarokban sírdogál, mert december 27-én is érintetlen, mint egy rosszul sikerült ajándékbögre, hiszen ő nem "hagyományos". 

 

A bejglik drámája azonban nem áll meg itt. A nagymamák minden évben úgy adják át őket, mintha diplomamunkák lennének:

– „Kislányom, idén nem repedt meg!”

– „Látod azt a színt? Ez tökéletes fényes tojássárga-kéreg!”

– „Ami keménynek tűnik, az karakter.”

 

A család pedig minden évben megvívja a bejgliharcot: egyik nap a diós próbálkozik, másik nap a mákos, a gesztenyés pedig már-már fel akar adni mindent, mire valaki végre megsajnálja. De mire bármi elfogyna, mindig előkerül egy újabb tálca: „Jaj, ezt még a Marika néni küldte! Nem is tudtuk, hogy itt van.”

 

A bejgli egyébként az egyetlen sütemény, amelyet az emberek úgy fogyasztanak, mintha vizsgafeladat lenne: száraz, tömör, hosszú, és biztosan marad utána valami maradandó trauma.

 

És mégis: jövőre ugyanilyen lelkesedéssel vesszük, sütjük, ajándékozzuk és próbáljuk betolni a gyerekekbe, akik már a nevétől is idegrohamot kapnak.

 

A bejgli nem étel.

A bejgli rendszer.

A bejgli hagyomány.

A bejgli túlél.

 

És addig marad, míg valaki végül rá nem keni egy falatra a maradék mézeskalács-krémet, és így el nem fogy véletlenül.