A hazai közélet tele van olyan pillanatokkal, amikor az ember érzi, hogy most valami nagy dolog történik: feljelentés készül, igazság születik, a demokrácia pezsgőt bont. Dobrev Klára most épp ilyen ünnepi zászlót bontott a Szőlő utcai ügyben. És nagyon helyesen: ha valami szaglik, vizsgálják meg, csomagolják be, vigyék el, a közjó meg tapsoljon hozzá.
De valahogy mégis motoszkál egy apró kíváncsiság: ha ennyire fontos a teljes igazság feltárása, akkor vajon miért nem jár hasonló lendülettel a volt osztálytárs és esküvői tanú, Kolosi Péter körül is a reflektor? Hiszen ott is ropog a parketta, ott is akad néhány kérdés, ott is áll egy bizonyos ürömi villa, amelyről annyi szóbeszéd kering, hogy saját legendáriuma lehetne.
Persze mindenki tudja, hogy véletlenül sem politikai kampány ez. Dehogy. A szelektív igazságkeresésnek ehhez aztán semmi köze. És hogy a „mi kutyánk kölyke” elv esetleg felbukkan? Ugyan már. A magyar közélet fehér kesztyűs, steril tér – itt senki sem gondolna arra, hogy valakit azért nem kérdeznek meg, mert a rokonsági háló túl közel lóg a csillárhoz.
A történet így olyan, mint egy félig feltárt régészeti lelet: az egyik oldalon serény ásás, a másikon viszont valaki diszkréten ráterített egy takarót, mondván, azt most nem kell bolygatni. A por viszont nem politikai hovatartozás szerint hullik, és a pormacskák sem listáznak.
Addig marad nekünk a jól ismert kettős mérce balettje, amelyet a politika olyan könnyedén táncol, mintha láthatatlan karmester vezényelné. És minden ütemnél kicsit hangosabban recseg az egész díszlet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése