Agymenés 666.

 

A kutyasétáltatás nálunk nem egy egyszerű program, hanem egy összetett, logisztikai, pszichológiai és túlélési kihívás. Amikor felcsatolom a pórázt, a kutya már olyan lelkes, mintha legalábbis indulnánk elfoglalni Mordort, én pedig úgy érzem, mintha egy 17 kilós, szőrös túsz tárgyalásának indulnék neki.

 

Kilépünk az ajtón, és kezdődik az azonnali káosz. A kutya rögtön meglát egy levelet sodródni a járdán, és olyan tekintettel ugrik utána, mint akinek a NASA azt ígérte, hogy emiatt fogják alkalmazni űrhajósnak.

 

Két perc után már a harmadik bokornál tartunk, ahol ő úgy döntött, most lakcímkártyát cserél. Mert mit csinál a kutya? Nyilván minden egyes fűszálat levizel, nehogy valaki azt higgye, hogy itt anarchia van.

 

Aztán jönnek a sétáló-professzorok.

 

1. A „Mindent Tudó Néni”

 

Ő az, aki minden környéken ott van. Amint meglátja a kutyát, odanyög:

– Ez a kutya fázik.

– Köszönöm, Mari néni, 14 fok van, ő meg Golden Retriever, nem sarki csirkecomb.

 

2. A „Szakértő Apuka”

 

Soha életében nem volt kutyája, de annál erősebb véleménye van:

– Ennek a fajtának a farkán látni, hogy domináns.

– Uram, ez egy goldi, nem az Alfa-hím az Oroszlánkirályból.

Közben jön egy másik kutyás, akinek a kutyája olyan idegesen húzza a gazdát, hogy az már inkább repül, mint sétál.

– Barátságos? – kérdi.

– Az én kutyám igen. A magáé?

– Hát… attól függ…

– Mitől?

– Hogy éhes-e.

 

Ez az a pont, amikor a kutya elkezd mögém bújni, mintha legalábbis én lennék a rohamosztagos pajzs, nem pedig egy alulfizetett irodista kabátban.

 

Folytatjuk a sétát. A kutya talál egy tökéletes botot. Egy igazi műremeket. Én úgy nézek rá, mint egy értetlen szülő, aki nem érti, miért akarja a gyerek a földről felszedegetni a macskakakit. A kutya pedig úgy tartja büszkén a botot, mint aki most nyerte meg az Év Erdészeti Dísztárgya díjat.

 

Aztán jön a végső főellenség: a macska. A környék alfahímje.

 

A macska nem tesz semmit. Csak áll. Néz. Olyan megvetéssel, amitől a legtöbb ember azonnali pszichiátriai kezelést igényelne.

 

A kutya ilyenkor ledermed, majd lassan, elegánsan megpróbál belebújni a kabátomba.

 

– Gyere – súgom neki –, én is félek tőle.

 

A séta végén hazaérünk. A kutya liheg, boldog, életnagyságban mosolyog. Én meg úgy nézek ki, mint aki extrém sportot űzött.

 

Bent a lakásban a kutya ledől, mint egy csata után győztes hős. Én meg leülök mellé, és megfogadom: holnap, és úgy egyáltalán, soha többet ilyen káoszt.

Aztán persze holnap megint megyünk.