Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 666.

 


A kutyasétáltatás nálunk nem egy egyszerű program, hanem egy összetett, logisztikai, pszichológiai és túlélési kihívás. Amikor felcsatolom a pórázt, a kutya már olyan lelkes, mintha legalábbis indulnánk elfoglalni Mordort, én pedig úgy érzem, mintha egy 17 kilós, szőrös túsz tárgyalásának indulnék neki.
 
Kilépünk az ajtón, és kezdődik az azonnali káosz. A kutya rögtön meglát egy levelet sodródni a járdán, és olyan tekintettel ugrik utána, mint akinek a NASA azt ígérte, hogy emiatt fogják alkalmazni űrhajósnak.
 
Két perc után már a harmadik bokornál tartunk, ahol ő úgy döntött, most lakcímkártyát cserél. Mert mit csinál a kutya? Nyilván minden egyes fűszálat levizel, nehogy valaki azt higgye, hogy itt anarchia van.
 
Aztán jönnek a sétáló-professzorok.
 

1. A „Mindent Tudó Néni”

 
Ő az, aki minden környéken ott van. Amint meglátja a kutyát, odanyög:
– Ez a kutya fázik.
– Köszönöm, Mari néni, 14 fok van, ő meg Golden Retriever, nem sarki csirkecomb.
 

2. A „Szakértő Apuka”

 
Soha életében nem volt kutyája, de annál erősebb véleménye van:
– Ennek a fajtának a farkán látni, hogy domináns.
– Uram, ez egy goldi, nem az Alfa-hím az Oroszlánkirályból.
Közben jön egy másik kutyás, akinek a kutyája olyan idegesen húzza a gazdát, hogy az már inkább repül, mint sétál.
– Barátságos? – kérdi.
– Az én kutyám igen. A magáé?
– Hát… attól függ…
– Mitől?
– Hogy éhes-e.
 
Ez az a pont, amikor a kutya elkezd mögém bújni, mintha legalábbis én lennék a rohamosztagos pajzs, nem pedig egy alulfizetett irodista kabátban.
 
Folytatjuk a sétát. A kutya talál egy tökéletes botot. Egy igazi műremeket. Én úgy nézek rá, mint egy értetlen szülő, aki nem érti, miért akarja a gyerek a földről felszedegetni a macskakakit. A kutya pedig úgy tartja büszkén a botot, mint aki most nyerte meg az Év Erdészeti Dísztárgya díjat.
 
Aztán jön a végső főellenség: a macska. A környék alfahímje.
 
A macska nem tesz semmit. Csak áll. Néz. Olyan megvetéssel, amitől a legtöbb ember azonnali pszichiátriai kezelést igényelne.
 
A kutya ilyenkor ledermed, majd lassan, elegánsan megpróbál belebújni a kabátomba.
 
– Gyere – súgom neki –, én is félek tőle.
 
A séta végén hazaérünk. A kutya liheg, boldog, életnagyságban mosolyog. Én meg úgy nézek ki, mint aki extrém sportot űzött.
 
Bent a lakásban a kutya ledől, mint egy csata után győztes hős. Én meg leülök mellé, és megfogadom: holnap, és úgy egyáltalán, soha többet ilyen káoszt.
Aztán persze holnap megint megyünk.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...