A magyar közlekedési morál részletesen – avagy a közút, mint személyiségteszt
Nálunk a közlekedés nem egyszerű tevékenység, hanem egy személyiségjogi küzdőtér, ahol minden kanyar, minden záróvonal, minden index egy teljes értékű pszichológiai teszt — csak épp eredmény nélkül, viszont annál több idegbajjal.
Ha valaki beenged előre, az első gondolatod nem az, hogy „milyen kedves ember”, hanem inkább, az, hogy „Mit akar cserébe? Pénzt? Életet? A fél vesémet?”
A magyar utakon ugyanis a kedvesség ritkább, mint az üres parkolóhely a belvárosban.
Ha te engedsz be valakit, a mögötted jövő biztosan rád dudál, méghozzá olyan vehemenciával, hogy a dudából lassan pszichológiai fegyver lesz.
Mert „mi az, hogy udvariasság?!” — kérdezi a mögötted érkező, miközben a kormányt markolja, és látványosan megpróbálja túlüvölteni a saját idegrendszerét.
A sorolásnál mindenki gyanakszik mindenkire: – „Ez most gyorsít, vagy csak úgy tesz? Ha én gyorsítok, ő is gyorsít? Ha én lassítok, rámhúzza a kormányt? Miért néz így? Miért NEM néz így?”
A körforgalom nálunk nem egyszerű közlekedési elem, hanem egy társadalmi laboratórium. Bent köröz egy autós, aki nem tudja eldönteni, hogy ki merjen-e jönni, kint pedig vár három másik, akik nem tudják eldönteni, hogy be merjenek-e menni. Ez a közép-európai Schrödinger-modell: mindenki megy is meg nem is.
A dudálás nálunk nem kommunikációs eszköz, hanem egy érzelmi kifejezőműfaj:
az örömöt, a frusztrációt, a türelmetlenséget és a „miért születtem ide?”
egzisztenciális válságot is ugyanazzal a TÜTÜÜÜÜ-vel fejezi ki a nép.
És mégis, ebben a káoszban van valami otthonos.
Valami mélyen magyar.
Olyasmi, mint a vasárnapi húsleves vagy a sorban állás a postán: idegesít, frusztrál, de valahogy mégis… hozzánk tartozik.
A közlekedés végére senki sem lesz nyugodtabb, viszont mindenki gazdagabb lesz legalább egy új történettel arról, hogy „ami ma az utakon történt, azt el sem hinnéd.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése