Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 660.

🎅✨ A nagy magyar karácsonyi identitásválság – amikor a gyerek rájön, hogy Hollywood hazudik

 
 

 
 
A magyar gyerek december 6-án vidáman kiteszi a csizmát az ablakba. Megérkezik a Mikulás: csoki, virgács, néha egy félrenézett plüssjáték a hipermarketből. Minden rendben.
 
Aztán jönnek a karácsonyi filmek. És kezdődik a lelki összeomlás.
 
A képernyőn ugyanis a Mikulás nem december 6-án jön. Nem csizmába rakja az ajándékot. Nem virgácsot hoz. És főleg nem kísérik fura krampuszok, akik úgy néznek ki, mintha egy technopartiról tévedtek volna a város főterére.
 
A gyerek nézi, nézi… majd megszólal: „Anya… akkor ki jön hozzánk karácsonykor?
És MIÉRT a Jézuska? Ő hogy bírja a munkát egymagában?”
 
Az anya próbálja megnyugtatni:
– „Nálunk így van, kisfiam. A Mikulás egyszer jön, december 6-án.”
– „De a filmben két napja csomagol!”
– „Hát ő ott másik országban lakik.”
– „Akkor két Mikulás van?”
 
És ekkor elindul a spirál:
„De akkor melyik az igazi?
A pufók Coca-Cola Mikulás?
A finn lappföldi Mikulás?
A magyar Mikulás?
Vagy a Jézuska, aki babának tűnik, de mégis fenyőt állít és ajándékot csomagol?”
 
A gyerek próbál logikus lenni, mint egy kis minikutató:
– „Ha a Jézuska bébi, akkor hogy hozza a LEGO-t?”
– „Ha a Mikulás hozza karácsonykor a filmben, akkor miért nem hoz hozzánk semmit?”
– „A mi Mikulásunk miért csak csokit hoz, és miért nem ad nekünk új biciklit?”
– „A Jézuska miért nem szerepel a filmekben? Elbújt? Nem fotogén?”
 
A szülő pedig ott áll, és tudja: ez az a pillanat, amikor a magyar hagyományt és a globális kapitalista ünnepi univerzumot egyszerre kell megmagyarázni — 6 éves szinten.
 
A végén minden magyar családban ugyanaz a konklúzió: „Nálunk ez így van. Másoknál meg úgy.”
 
És a gyerek szépen elfogadja. De belül még sokáig őrzi a kérdést: „Akkor a Reszkessetek betörőkből miért lopták el a Mikulást tőlünk karácsonyra?”
 
A Mikulás pedig a sarokban nevet: „Gyerekek… én már december 7-én Thaiföldön vagyok. A karácsonyi turné a többiek dolga.”

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...