Agymenés 667.

 

A műszaki vizsga olyan, mint egy egészségügyi szűrés, csak itt nem én izgulok, hanem az autó, én meg közben úgy viselkedem, mint egy nagymama, aki a kardiológiai kontroll előtt még gyorsan rákérdez: „Ugye azért nem halok meg, doktor úr?”

 

Megyek a vizsgaállomásra, előttem egy sor autó, mindegyik olyan arccal (ha lenne arcuk), mint aki utoljára imádkozik az istenekhez: „Csak még egyszer hadd menjek át… ígérem, soha többé nem füstölök… már annyira…”

 

Belépek az irodába, ahol a vizsgabiztos úgy néz rám, mint egy nyugdíjazott orosz tábornok, aki túl sok Ladát látott széthullani ahhoz, hogy bárkiben is bízzon.

 

– Jó napot. Papírok?

– Tessék.

– Ez a kocsi most van itt először?

– Nem, már járt itt.

– És visszajött?

– Igen.

– Bátor.

 

Aztán elkezdődik a tortúra. Az autót rágurítják valami 1947-ben tervezett acélszörnyre, ami úgy zakatol, mintha egy mosógép és egy gőzmozdony szerelemgyereke lenne.

 

A fékpadon az autóm sír. Érzem. A fék vizsgáló görgők úgy tépik, mint válásnál az ügyvédek a közös vagyont.

 

A vizsgabiztos közben jegyzetel. Pont úgy, ahogy a tanárnő jegyzetelt, amikor általánosban buktam meg hangszeren:

– Ez nem jó… ez sem jó… ez meg mi a fenét csinál?

 

Aztán jön a kedvencem:

„Fényszóró beállítás.”

A biztos a falra vetített képen nézi, hogy a fény meddig ér.

– Ez így nem jó.

– Pedig világít.

– Nem az a lényeg! A szöge rossz!

– Szöge?

– Igen! A fényszóróknak vannak álmaik és terveik, és most az egyik épp a Holdra akar világítani.

 

Aztán felemelik az autót, hogy alánézzenek. Én ilyenkor mindig lesütött szemmel állok, mint egy szégyenkező szülő a szülői értekezleten.

– Ez mi itt? – kérdezi a biztos.

– Rozsda.

– Igen, látom. De milyen rozsda?

– A csúnya fajta.

 

A vizsgabiztos hümmög, morog, sóhajtozik, hátrál, közelít, mint egy olyan állatkutató, aki nem tudja, hogy az előtte álló lény harap-e vagy csak büdös.

Aztán elérkezik a nagy pillanat. Kinyomtatja a papírt. Elém teszi. Én meg úgy nézek rá, mintha legalábbis az érettségi eredményem lenne.

 

A papír tetején két szó áll: MEGFELELT – egyelőre

Ez a „egyelőre” olyan súllyal esik rám, mint egy meteor.

 

– Köszönöm! – mondom lelkesen.

– Ne nekem köszönje. Az autónak. Meg annak, hogy a fékhez nem nyúlt senki két hónapja. Így legalább nem lett sokkal rosszabb.

 

Kifelé menet megsimogatom az autó kormányát: – Ügyes voltál. Egy évig most pihenhetsz. Aztán megint jövünk ide szenvedni.

 

Az autó pedig csendben áll. De én tudom, hogy belül azt mondja: „Testvérem, legközelebb azért dobjál be a vizsga előtt egy felest.”