Agymenés 950.

 Az óvodai zsarnok és a láthatatlan biodíszlet

  

A Sándor-palota erkélyén ma reggel nem a megszokott protokolláris szigor uralkodott, hanem az óvodai homokozók feszült, már-már drámai légköre. A miniszterelnök - akinek szemében még mindig ott csillogott a tegnapi, alvókájáért folytatott küzdelem emléke - megérkezett, hogy hivatalosan is bejelentse: a homokozó lapátja immár kizárólag az övé.

Az igazságügyi miniszter, mint egy gondosan kitömött, mozdulatlan biodíszlet, merev mosollyal állt mögötte. Valószínűleg arra várva, hogy valaki egy gombnyomással újraindítsa a megértő bólogatás” üzemmódot. A miniszterelnök azonban nem a jogállamiságról, hanem egy fájdalmas, tíz évvel ezelőtti élményről kezdett beszélni, amikor valaki elvette a kedvenc piros kisautóját.

"És akkor ő..." - mutatott remegő kézzel az irányba, ahol vélhetően Sulyok Tamás tartózkodott volna, ha nem lett volna épp elfoglalt a szaktekintélyekkel való szakmai konzultációval. – "...ő nem engedte, hogy én legyek a szabályok őre a saját játszóteremen! Ez tűrhetetlen!"

A panaszáradat csúcspontján a miniszterelnök arca hirtelen vörösre váltott, és a távolban, a kordonok mögött gyülekező, épp hangosan nemtetszésüket kifejező tüntető bácsikra mutatott.

"Rendőr! Rendőr néni, rendőr bácsi!" - kiáltotta, miközben a lábával dühödten dobbantott egyet a márványpadlón. – "Csúnyákat mondtak a frizurámra, és azt merték állítani, hogy nem én vagyok a leggyorsabb futó a csoportban! Vigyétek el őket, mert különben nem engedem, hogy bárki is uzsonnát kapjon!"

Miközben a biztonságiak zavartan néztek egymásra, a miniszterelnök diadalszerűen kihúzta magát, és a biodíszletként szolgáló miniszter felé fordult, aki egy előre betanult, mechanikus mozdulattal bólogatni kezdett. A nap végére a rendőrség sikeresen igazoltatta a csúnya bácsikat, a homokozó lapátja pedig - immár törvényerőre emelve - visszakerült az egyetlen jogos tulajdonoshoz, aki a győzelem mámorában már azt tervezte, hogy holnap kit zár ki a saját kitalált szabályaival a játszótérről.