Az utolsó közös nevező
A
szerkesztőségi értekezleten éppen a történelmi távlatú költségvetési
tervezés zajlott. A kávéfőző már harmadik napja megadta magát, a fűtés
pedig csak akkor kapcsolt be, ha az ember erősen koncentrált rá, de a
víziók, azok nagyok voltak.
–
Nézzétek – kezdte az iroda szellemi atyja, miközben a kimerült
laptopjával küzdött –, a növekedés kulcsa a közösségi elosztás dinamikus
újraértelmezése. Az alapelvünk egyszerű: legyen mindenkié, csak éppen
kezeljük mi. A hatékonyság jegyében pedig jövő héttől már nemcsak a
kávépénzt, de a szomszéd iroda büfékeretét is integráljuk a saját
projektjeinkbe.
A teremben csend
támadt. Valaki a sarokban éppen az utolsó szem kávét kaparta ki a
zacskóból, mások már a közös számla végösszegét bámulták üveges
tekintettel. A képlet ugyanis, mint mindig, most is összeomlani látszott
a fizikai valóság falain.
Az
asztalfőn ülő stratéga elmosolyodott, mintha egy mély filozófiai
igazságot készülne kimondani, miközben a saját telefonja is épp
akkumulátor-kímélő üzemmódba váltott. Megigazította a nyakkendőjét, és
méltóságteljesen a levegőbe bökött:
–
Ne legyünk kicsinyesek. Tanuljunk a klasszikusoktól! Tudjátok, Margaret
Thatcher is megmondta: „A szocializmussal az a baj, hogy előbb-utóbb
kifogynak mások pénzéből.”
–
Értem – bólintott a gyakornok, miközben óvatosan eldugta a saját,
otthonról hozott szendvicsét. – És mi történik, ha már tényleg senki
másnak nincs pénze?
– Akkor –
válaszolta a főnök derűsen, miközben a közös kassza üres alját bámulta
–, akkor jön a kreatív forradalom, és elmagyarázzuk, hogy a pénz amúgy
is csak egy burzsoá illúzió. Na, ki hozza a következő kört, amire nincs
keret?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése