Családi vacsorák és a szelektív emlékezet
A
politika bűvös világa olyan, mint egy középkori bábszínház, ahol a
szereplők nagy hévvel küzdenek a függetlenség eszményéért, miközben
olykor megfeledkeznek arról, hogy a kulisszák mögött bizony a saját
családfájuk ágai lógnak.
Képzeljük
csak el a vasárnapi ebédet: a főszereplőnk éppen a jogállamiság
hiányáról szónokol, ököllel csap az asztalra, és a bírósági rendszert
ostorozza, mint a legfőbb politikai bábszínházat. A levegő vibrál a
pátosztól, a hallgatóság ámul, a retorika a csúcson. Aztán, amikor a
hősünk kis levegőért kapkod, hirtelen elfelejti megemlíteni, hogy az épp
most elátkozott intézmény alelnöki székében történetesen a saját
édesanyja ült 2020 óta.
Nyilván csak egy apró, jelentéktelen technikai részlet ez, amit a nagy forradalmi lendületben nem illik előhozni.
Végül
is, ki ne ismerné a jelenséget: a rendszert kritizálni hősies, de a
saját családi önéletrajzzal szembesülni már kifejezetten kényelmetlen
elfoglaltság. Ilyenkor a függetlenség fogalma hirtelen rugalmasabbá
válik, mint egy jógaoktató gerince, és a súlyos állítások könnyedén
olvadnak el a családi béke érdekében, vagy éppen azért, mert a szelektív
emlékezet a modern politikai kommunikáció legfontosabb eszköztára.
A
drámai hatás mindenesetre megvan: a forradalmi hevület és a családi
hátország ilyen furcsa találkozása mindig garantálja, hogy a közönség
nem tudja, sírjon-e vagy nevessen, miközben a főhős épp saját magát
próbálja megkerülni a történelmi igazságszolgáltatás útvesztőjében.

Megjegyzések
Megjegyzés küldése