Agymenés 977.

 A sötétség diadala: Amikor a plafon a börtön

 

A kocsmaasztal körül olyan sűrű volt a levegő, hogy a józan ész, ha arra járt volna, azonnal visszafordul a küszöbön. Az asztaltársaság tagjai – akiknek a szellemi horizontja nagyjából egy mélytengeri árok aljával vetekszik – épp a politikai megvilágosodás fázisában voltak.

– Értitek már? – harsogta a társaság hangadója, miközben az ujjával szinte a falat is kilyukasztotta. – Eltörlik! Végre eltörlik! Nem lesz többé az a rohadt, kommunista felső korlát!

Az asztalfőn ülő tudós, aki a nyolc általánosát nagyjából annyi idő alatt végezte el, amennyi alatt egy eggyel több agysejttel rendelkező ember megtanulja bekötni a cipőfűzőjét, lelkesen bólogatott.

– Igen, igen! Nézzétek a kutat! Most épp olcsóbb, mint a limit volt. Ha leveszik a limitet, akkor... akkor... – akadt meg, mert a gondolkodás folyamata enyhe füstszagot kezdett árasztani a koponyájából – ...akkor még olcsóbb lesz! Mert ha nincs felső határ, akkor nincs semmi, ami visszafogná az árat a csökkenésben!

A társaság többi része elismerően hümmögött. A logika ezen a szinten olyan, mint a vaksötét szobában való tapogatózás. Ha bevered a fejed, az nem a fal hibája, hanem a téridő összeesküvése.

– Pontosan! – folytatta a vezér, miközben diadalittasan rágyújtott, figyelmen kívül hagyva a gravitációt, ami épp a hamut a nadrágjára irányította. – A korlát a szabadságunk ellensége. Aki korlátot akar, az elnyomó. Mi meg mostantól szabadok leszünk. Ha az ár az egekbe szökik, az legalább a mi szabadságunk szárnyalása lesz!

Senki nem kérdezte meg, mi történik, ha a szabadság eléri a hatszáz, hétszáz, vagy ezer forintot. Minek is? Ahhoz, hogy az ember megértse, a felső korlát azért van, hogy a víz ne csapjon át a feje fölött, legalább egy, a nyolc általánosnál egy leheletnyivel több absztrakciós képesség kellene.

De hát nekik nem is kell megérteniük. Ők csak szavazni járnak. A sötétben, ahol minden árnyék ellenség, a felső korlát pedig nem védőháló, hanem a saját korlátozottságuk emlékműve, amit – természetesen – nagy örömmel bontanak le, hogy aztán a romok alatt teljes joggal panaszkodhassanak a világ igazságtalanságára.

A számlát természetesen nem ők fizetik, de az önelégült mosoly az arcukon – na, az garantáltan az övék.