Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 978.

 A nagy vergődés-show és a parlament cirkuszi igazgatósága


 

A választási győzelem mámorában élő, újonnan felkent megváltók szellemi arzenálja – némi meglepetésre – nem a bölcs államférfiúi higgadtsággal, hanem egy kocsmai verekedés intenzitásával bővült. Az új politikai stílus lényege, hogy ha kifogysz az érvekből, csak kiabáld hangosabban a varázsmondatot.

A vezér, a bádoghangú törpeterminátor a parlamentben épp egy olyan produkciót mutat be, amiért korábban mindenki osztályfőnöki intőt kapott volna. A mikrofonba üvöltött hisztirohamok közben az arca elszíneződik, a görcsös gesztusok pedig azt üzenik, hogy a hatalom birtoklása nemhogy nem szelídítette meg a stílust, hanem egyenesen rátett egy lapáttal az alpáriságra.

És a követők? Ők ott ülnek a kommentmezők lövészárkaiban, és minden második mondatuk az, hogy: "További jó vergődést!"

A képlet zseniális, már ha valaki a szürreális humor híve. A vergődés szó használata ugyanis náluk egyfajta svájcibicskaként funkcionál:

* Ha valaki rámutat a logikai bukfencükre: "További jó vergődést!"
*Ha valaki megemlíti, hogy a felső korlát eltörlése nem az árak zuhanását, hanem a szabad szárnyalást jelenti: "További jó vergődést!"
* Ha valaki csak kérdezni merészeli, mi lesz a következő lépés: "További jó vergődést!"

Miközben teli torokból osztják az észt és a vergődést másoknak, a saját valóságuk a legkevésbé sem irigylésre méltó. A kocsmaasztalnál – vagy a digitális világban – még mindig csak ők azok, akik a saját maguk által ácsolt korlátok alatt vergődnek, miközben azt hiszik, épp a szabadságba vágtatnak.

A vezér a parlamentben hisztizik, a követők a klaviatúra mögött fröcsögnek, és senki nem veszi észre, hogy az egész jelenetnek olyan az íve, mint egy rosszul megtervezett hullámvasútnak. Az indulásnál nagy a hangzavar, de a végén csak az üres, sötét szakadék vár. De sebaj, a +"további jó vergődést" szállóigévé nemesült – legalább addig sem kell a nyolc általánossal megszerzett tudást használni a gondolkodáshoz.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...