A Nap, amikor a csivavák eladták a hazát
A
Rózsadomb legmagasabb pontján, egy márványlépcsős villa teraszán ült ő:
a rettegett, tizenöt centis marmagasságú diktátor, akit a környék csak
Pinochetként emlegetett. A kutyus nem pusztán egy eb volt, hanem egy
világméretű (vagy legalábbis a II. kerületre, esetleg a fővárosra vagy
egy picinyke országra kiterjedő) agresszív csivava szekta vezére.
Bár
a bundája selymesebb volt, mint egy kormányzati szóvivő lelkiismerete, a
szemeiben ott égett az a fajta végtelen kapzsiság, amit csak az igazán
nagy államférfiak vagy a nagyon éhes kiskutyák ismernek.
–
Uram, a stratégiai fontosságú kilátás eladása a nemzetbiztonságot
veszélyezteti! – remegett a szektatitkár, egy idegesített mopsz,
miközben a szerződést tartotta a remegő mancsával.
Pinochet
egyetlen, velőtrázóan éles vakkantással elhallgattatta. Nála a "haza"
fogalma csupán annyit jelentett, hogy ki mennyit hajlandó fizetni a
nyugalomért. Ha valaki kínált egy doboz prémium borjúmájast és egy
életre szóló, fűtött párnás garanciát, a szektavezér gondolkodás nélkül
aláírta volna a Duna átjátszását egy off-shore cégnek, vagy bérbe adta
volna a Parlament kupoláját galamb-parkolónak.
Az
üzlet megköttetett. A pénz, vagyis a végtelen mennyiségű rágóka és
luxus-tápszer már úton volt. A szektavezér elégedetten heveredett le a
selyempárnára, miközben a Rózsadomb alatt a város éppen kicsit összébb
ment, mert az agresszív csivava épp kiárusította a telekhatárokat is.
A
biztonságunk? Nos, az már régóta el volt adva. Az utolsó darabkáját egy
szomszédos kerületi tacskó-maffia vette meg, az utolsó részletet pedig
egy csillogó, gumicsont formájú kitüntetésben fizették ki a vezérnek.
Pinochet
csak ásított egyet, megvakarta a fülét, és álmodott a következő
üzletről. Végül is, miért ne lehetne eladni a holnapot, ha a mára már
úgyis elfogyott a konzerv?

Megjegyzések
Megjegyzés küldése