Agymenés 973.

 Az Üres Ház szindróma, avagy amikor a dac váltja fel a szakértelmet

 

Az új kormányzati adminisztráció irodáiban augusztus közeledtével nem a szervezői rutin, hanem a kicsinyes elszámoltatás édes illata lengedez. Nagy Ervin államtitkár és csapata számára a Szent István-nap immár nem egy logisztikai bravúr, hanem egyfajta erkölcsi tisztítótűz. A cél nem az, hogy a tűzijáték csodálatos legyen, hanem az, hogy mindenki, aki valaha is egy épkézláb rendezvényhez értett, érezze a saját bőrén a korszakváltás hideg fuvallatát.

Nagy Ervinék büszkén hirdetik, hogy a szakértelem gyanús, a rutin pedig bűn. Az ő szemükben a szakmai tapasztalat csupán a régi rendszer bűnsegédi fokozata. Így történhetett meg, hogy a tisztogatás oltárán feláldozták azokat a profi stábokat, amelyek a biztonsági protokollok, a tömegkezelés és a technikai kivitelezés vészhelyzeti forgatókönyveit a kisujjukból rázzák ki. Ők most nem szakértőkkel dolgoznak, hanem hűséges elvtársakkal, akiknek a legfőbb kvalifikációja a sértettség, és az a dacos elszántság, amellyel a kormányváltás utáni hatalmi mámort próbálják leplezni.

A másik oldalon Kovács Zoltán és az egykori stáb tagjai ülnek, mint a nyugdíjazott veteránok, akik tehetetlenül nézik, ahogy a szakértelem morzsáit is kisöprik az államigazgatásból. Számukra a szakmaiság nem politikai fétis, hanem az a száraz, unalmas, de életbevágóan fontos technológia, amivel elkerülhető, hogy egy 20. augusztusi tömegrendezvény totális katasztrófába fulladjon. Ők látják a határidők szorítását, az engedélyeztetési folyamatok láncreakcióját, és azt az űrt, amit a tapasztalt alvállalkozók szisztematikus elüldözése hagy maga után.

A kormányzat dacos potentátjai azonban fütyülnek a figyelmeztetésekre. Ők egy olyan világban élnek, ahol a szakmaiság szitokszó, a szakértő” pedig nem más, mint egy kódolt ellenség.

A "Szakértő-mentes" kormányzás most a menő, ahol a döntéseket nem a fizika vagy a logisztika törvényei, hanem a személyes sértettség és a bosszúvágy vezérli.

A "Politikai Hóhér" pedig az, aki a büdzsé lefaragásának ürügyén vágja el azokat a köteleket, amelyek a rendezvény stabilitását biztosítanák.

Így állunk tehát. Az ország vezetői a politikai bosszú dicsfényében sütkérezve vágják le a gallyat, amin ülnek, miközben az ellenzéki szakértők kétségbeesetten próbálják elmagyarázni, hogy a tűzijátékot nem lehet akaraterőből és rendszerváltó hevülettel a levegőbe lőni.

Ha augusztus 20-án a rakéták nem indulnak el, vagy a tömeg kezelhetetlenné válik, az új vezetés természetesen nem a saját hozzá nem értését fogja okolni. Megtalálják majd a bűnbakot, újra és megint biztosan a szakértők szabotálták az ünnepet, csak azért, mert nem hagyták őket tovább lubickolni a korábbi irreális extraprofitban. A dacnak ugyanis mindig van egy utolsó, kétségbeesett válasza, még akkor is, ha a színpad már ég a lábuk alatt.