Agymenés 984.

 A zászlókatonai különítmény és a gravitáció rejtélye

 

Érdekes világot élünk. Olyat, ahol a zászlók látszólag önálló életre keltek, és valami érthetetlen, mágneses vonzás kergette őket a magyar folyók királyába, a Dunába. De lássuk be: nem mindegy, milyen zászló csobban, és főleg az nem, ki áll a parton a stopperral és a kamerával.

Úgy tűnik, a magyar nemzeti lobogó és az újkori színkavalkád között akkora az erkölcsi szakadék, mint a Grand Canyon, mégis egyesek a Dunát látják a közös nevezőnek. Amikor egy nemzeti ereklye repül a vízbe, a hatóságok úgy viselkednek, mint a nyugdíjas néni, aki véletlenül leejtette a szatyrát a buszon. Annyit gondolnak csak, hogy "Na bumm, majd valaki kiemeli, vagy elviszi a sodrás." Csend, nyugalom, lassú ügymenet.

Ezzel szemben, ha a szivárványos flottilla egy darabja találkozik a Duna vizével, a rendőrség azonnal fokozott készültségbe kapcsol. Helikopterek, kommandósok, drónok, sőt, talán még búvárok is indulnak a zászlódarabkák felkutatására. A bírság? Olyan összeg, amiből egy átlagos magyar család évekig kijönne, vagy kifizethetné belőle a rezsit (ha épp olyan kedve van az áraknak és nem mossa el az áradás a rezsicsökkentést).

Felmerül a kérdés tehát, hogy vajon a magyar zászló anyagában van valami speciális sűrűség, ami miatt a törvény szemében könnyebb a súlya? Vagy csak arról van szó, hogy a hatóságok egyfajta szivárvány-radarral vannak felszerelve, ami blokkolja a nemzeti jelképek iránti érzékenységet?

Úgy tűnik, korunk szellemisége szerint a zászló csak akkor fontos, ha illeszkedik a legújabb divatlapok színsorozatába. Ha viszont a hagyományainkat képviseli, az már szinte terhelt, kínos vagy éppenséggel természetellenes (hiszen tudjuk, a jó ízlés ma már büntetendő kategória).

Ne tévesszen meg senkit a látszat. A világban a trendek már fordulóban vannak, mint egy ócska bicikli a kanyarban. Mi pedig itt állunk, és nézzük, ahogy a saját identitásunkat próbálják valami társadalmi kísérlet részévé tenni. Aki pedig megpróbálja kimondani, hogy "hé, talán mégis a miénk is számít!", az már meg is kapja a konzervatív-retro-túlhaladott címkét.

Valakik bizonyára nagy gonddal nevelik a zászlódobáló generációt, hogy csak a megfelelő (vagy inkább: megrendelt) szimbólumokat érezzék magukénak. De ne legyenek illúzióik! Ha a nemzet önfeladása ilyen tempóban folytatódik, hamarosan nem a zászlók fognak a vízbe kerülni, hanem az egész józan ész.

Addig is, tartsák a zászlókat lehetőleg a rúdon, és ne a vízben. Bár a törvény szigorától függően lehet, hogy ez ma már a leglázadóbb tett, amit egy ember elkövethet.