Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 984.

 A zászlókatonai különítmény és a gravitáció rejtélye


 

Érdekes világot élünk. Olyat, ahol a zászlók látszólag önálló életre keltek, és valami érthetetlen, mágneses vonzás kergette őket a magyar folyók királyába, a Dunába. De lássuk be: nem mindegy, milyen zászló csobban, és főleg az nem, ki áll a parton a stopperral és a kamerával.

Úgy tűnik, a magyar nemzeti lobogó és az újkori színkavalkád között akkora az erkölcsi szakadék, mint a Grand Canyon, mégis egyesek a Dunát látják a közös nevezőnek. Amikor egy nemzeti ereklye repül a vízbe, a hatóságok úgy viselkednek, mint a nyugdíjas néni, aki véletlenül leejtette a szatyrát a buszon. Annyit gondolnak csak, hogy "Na bumm, majd valaki kiemeli, vagy elviszi a sodrás." Csend, nyugalom, lassú ügymenet.

Ezzel szemben, ha a szivárványos flottilla egy darabja találkozik a Duna vizével, a rendőrség azonnal fokozott készültségbe kapcsol. Helikopterek, kommandósok, drónok, sőt, talán még búvárok is indulnak a zászlódarabkák felkutatására. A bírság? Olyan összeg, amiből egy átlagos magyar család évekig kijönne, vagy kifizethetné belőle a rezsit (ha épp olyan kedve van az áraknak és nem mossa el az áradás a rezsicsökkentést).

Felmerül a kérdés tehát, hogy vajon a magyar zászló anyagában van valami speciális sűrűség, ami miatt a törvény szemében könnyebb a súlya? Vagy csak arról van szó, hogy a hatóságok egyfajta szivárvány-radarral vannak felszerelve, ami blokkolja a nemzeti jelképek iránti érzékenységet?

Úgy tűnik, korunk szellemisége szerint a zászló csak akkor fontos, ha illeszkedik a legújabb divatlapok színsorozatába. Ha viszont a hagyományainkat képviseli, az már szinte terhelt, kínos vagy éppenséggel természetellenes (hiszen tudjuk, a jó ízlés ma már büntetendő kategória).

Ne tévesszen meg senkit a látszat. A világban a trendek már fordulóban vannak, mint egy ócska bicikli a kanyarban. Mi pedig itt állunk, és nézzük, ahogy a saját identitásunkat próbálják valami társadalmi kísérlet részévé tenni. Aki pedig megpróbálja kimondani, hogy "hé, talán mégis a miénk is számít!", az már meg is kapja a konzervatív-retro-túlhaladott címkét.

Valakik bizonyára nagy gonddal nevelik a zászlódobáló generációt, hogy csak a megfelelő (vagy inkább: megrendelt) szimbólumokat érezzék magukénak. De ne legyenek illúzióik! Ha a nemzet önfeladása ilyen tempóban folytatódik, hamarosan nem a zászlók fognak a vízbe kerülni, hanem az egész józan ész.

Addig is, tartsák a zászlókat lehetőleg a rúdon, és ne a vízben. Bár a törvény szigorától függően lehet, hogy ez ma már a leglázadóbb tett, amit egy ember elkövethet.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...