Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 986.

 A Nagy Illemhely-program, avagy egy új korszak hajnala

 

Nagy nap virradt ránk, polgártársak! Miközben a világ a mesterséges intelligencia, az űrkutatás és a kvantumszámítógépek bűvöletében él, mi végre megtaláltuk a nemzet felemelkedésének kulcsát. Nem az ipar, nem az oktatás, hanem a közösségi higiénia szektorának teljeskörű liberalizációja hozza el a várva várt Kánaánt.

Ezentúl a gazdaság motorja nem a beruházás, hanem a nyilvános mosdóhasználat. Képzeljük csak el a jövőt: a sarki kisbolt a jövőben nem kenyérért, hanem az alapvető emberi szükségletek kielégítéséért látogatott intézménnyé avanzsál. A kocsmatöltelékekből egy csapásra az országos "Könnyítő Hálózat" őrzői lesznek.

Természetesen a program sikere azon múlik, ki tudjuk-e terjeszteni a hatáskörét. Miért állnánk meg a boltoknál és kocsmáknál? A jövőben minden magánlakásnak, hivatali irattárnak és politikai pártközpontnak is meg kell nyitnia kapuit a nagyközönség előtt, elvégre a demokrácia alapja, hogy mindenki ott és akkor könnyíthessen magán, ahol a legnagyobb szükségét érzi.

De ne érjük be ennyivel! Képzeljük el a jövő bankfiókját, ahol az öltönyös brókerek között piszkos, szakadt ruhás hajléktalanok hűsölnek a légkondicionáló alatt, és gond nélkül ürítenek a sarokba. Vagy egy sztárügyvéd elegáns irodáját, ahol a bőr fotelekben bűzlő csövesek pihennek, és az íróasztalok mellett végzik el a dolgukat.

És mi a helyzet a miniszterek luxuslakásaival? Pöti Peti, az ország első számú vezetője, talán nem érdemli meg, hogy otthonát is megnyissa a nép előtt? Képzeljük el, ahogy a drága perzsaszőnyegeken hajléktalanok végzik folyó ügyeiket, és a miniszteri hálószobában hűsölnek, míg Peti a televízióban beszél az ország felemelkedéséről. Mert hát azért ezeken a helyeken csak kellemesebb, mint egy számukra fenntartott szállón, nem?

De hát mi más lehetne egy 2026-os kormányzati vízió legfontosabb üzenete, ha nem ez? A haladás már nem várat magára,csak egy nyitva felejtett ajtóra van hozzá szükség.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...