Van az a szint, amikor valaki már nem támogat egy politikust, hanem szó szerint testileg is alárendeli magát. Ez itt, kérem, nem egy tetoválás, ez egy hordozható sajtótájékoztató, csak kicsit szőrösebb a háttér.
A „Ne féljetek!” felirat külön gyöngyszem. Egy vádlira írva. Mert mi ad nagyobb biztonságérzetet a 21. században, mint egy motivációs jelszó egy izomcsoporton? Ha jön a válság, infláció, világvége, csak felhajtod a nadrágot, ránézel a lábadra, és kész, meg van oldva. Nem gazdaságpolitika kell ide, kérem, hanem comb és erős vádli.
És az arc! Az a finoman elmosódó realizmus, ami valahol félúton van egy politikus és egy frissen nyugdíjazott testnevelő tanár között. Olyan, mintha a tetováló is érezte volna, hogy itt nem portrét készít, hanem egyfajta hívői totemet, amit majd körbe lehet állni, istenítve szemlélni és egekig magasztalni a kommentekben.
Mert persze jönnek is. A Tisza-szektás extázis azonnal bekapcsol: „gyönyörű”, „bátor”, „példaértékű”. Mintha nem egy ember döntött volna úgy, hogy örökre a vádlijára költöztet egy politikai szlogent és imádott messiása képét, hanem legalábbis feltalálta volna a gravitációt.
Ez az a pont, ahol a rajongás már nem lelkesedés, hanem életmód. Nem követés, hanem bőrvarrás. A következő lépés logikusan az lesz, hogy valaki QR-kódot tetováltat, ami a pártprogramra visz. Praktikus, hiszen egyből lehet frissíteni kampányidőszakban, csak esetenként kínos lehet kormányra kerülés után.
És igen, volt már főpróba. A KamuGeri-tetkónál is ugyanez a kollektív elolvadás ment, mintha minden alkalommal újra fel kellene találni a politikai rajongás legalját, és mindig akad valaki, aki azt mondja: „fogd meg a tűt, én még inkább lemegyek kutyába.”
A végén már nem az a kérdés, hogy ki van a tetováláson, hanem az, hogy maradt-e még bármi a bőr alatt, ami nem propaganda és nem a személyi kultusz kiszolgálása.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése